Fapad

Nyitókép: Getty Images

„A velem együtt meccsre utazó szurkolók már padlógázt nyomtak volna, hogy induljunk, és akár evezőkkel is elhúznák a gépet  Stuttgartig, de ami kezdett elszabadulni, az hamar több lett a jogos elégedetlenségnél. Izzadni kezdtek a tenyerek, és durvult a hangnem, nőtt a hangerő. 

A mellettem ülő idős német hölgy reszketni kezdett, ahogy egyre többen kezdtek káromkodni hangosan, egy számára érthetetlen nyelven. A helyzeten rontott, hogy a légiutaskísérők vagy tíz percig, nem adtak semmilyen tájékoztatást, hogy mi történik, pedig egyre többen követelték. 

miközben az elöl tipródó külföldiek (japán és német nők) egyre  ijedtebben próbáltak rendezni valamilyen számunkra még ismeretlen problémát a személyzettel. 

Igazából nem is az volt már aggasztó, hogy nem érek oda a meccsre, hanem az, hogy mi lesz ebből az egészből, bunyó vagy egyenesen lincselés. Hervasztó volt érzékelni, hogy változunk át homo sapiensekből üvöltő hordává.

A mögöttem ülő piás trió idővel agresszívbe kapcsolt, ami felfűtötte az előttem és mellettem ülő férfiakat is, ezért először a légiutaskísérő, aztán a másodpilóta, majd a kapitány ugrott oda, és rivallott rá a hangadókra, hogy szálljanak le a gépről.

Közben végre bemondták, hogy probléma van az utaslistával és hat csomagnak nincs gazdája a repülőn. Nabakker! Felhördült a kabin népe. Páran vörös fejjel, sziszegve és fenyegetődzve leviharzottak a gépről, közben megjött a reptéri rendőrség, és a fejem fölött igazoltatni kezdte a piros-fehér-zöldre mázolt arcú fiúkat, akik hirtelen elcsendesedtek. Káosz kapitányság. Hogy kerülök én ide? 

Egyértelmű volt, hogy azok, akiknél elszakadt a cérna, és leszálltak, jól kiszúrhatnak a gépen maradókkal, mert innentől szinte lehetetlen követni, hogy kik szálltak le, melyik székről, és az utaslista szétesik, mint jenga a földrengéskor. Anélkül pedig nincs felszállás. A kegyelemdöfést az adta meg, amikor bemondták, hogy minden utasnak le kell szállni, akinek csomagja van a rakodótérben. Vagy ötvenen indultak kifelé, nyilván azok a külföldiek, akik nem a magyar meccsre mentek. Odakínlódtam magam az elkínzott arcú steward sráchoz, akit épphogy csak le nem köptek még, és csendesen megkérdeztem, hogy ez mennyi időt vehet igénybe? 50 perc. 

Visszamásztam a hátizsákomért. Eljött az ideje, hogy hazamenjek. A gép akkor fog elindulni, amikor a meccs kezdődik. Reménytelen ügy.  Léc! 

Mire a taxi az alsó rakpartra ért velem, az alkonyat fényei  szinte vízszintesen siklottak az áradó Dunán. Az jutott eszembe, hogy milyen gonosz humora van a sorsnak. Felvillant az a pillanat, amikor a gépen mögöttem ülő fiúk leghangosabbja hirtelen megszomjazott, és az igazoltatás után vizet akart kérni a százszor lehülyézett személyzettől.

Nem tudom, hogy végül kapott-e, de nekem így utólag is kiszáradt a torkom. Főleg, amikor olvasni kezdtem az ügy kapcsán azonnal kirobbanó komment háborút a facebookon, ahol a szolidaritás minimális jelei sem nagyon mutatkoztak a pórul jártak iránt, és egymás kioktatása rendszerint heves anyázásba és gyűlöletbe csapott. Mintha újra az elakadt repülőn ültem volna, ahonnan el kellett szöknöm, mert kibírhatatlanná vált az agresszió, az illogikus, reakciók sora. A sötétséget nem lehet sötétséggel elűzni.

A dolgok nem tudása nem ad felmentést a vállalhatatlan viselkedés alól. Sem a gépen, sem a fészen. Nem mindegy, hogy hogy van igazunk. Persze, a légitársaság lebőgött, nem elég a brutális késés, de még a helyi becsekkolás elbaltázása is sújtott minket, be kell perelni a céget, külön vagy együtt! Naná! Jogos  minden utas felháborodása, a drága jegyeink, szállodafoglalásaink mentek a lecsóba, de azt hiszem, mindannyiunknak jobban fájt, hogy lemaradtunk az élményről.

(Szép volt, Kevin! Jobbulást, Barnabás! Hajrá, magyarok!) És ezen a veszteséglistán ott virít egy nyugtalanító kérdés. Ahogy mondják. a futball a világ legfontosabb semmisége -  mi most «csak» ennek egy meccséről maradtunk le, mégis gyilkos indulatok szöktek szárba.

Mi lesz, ha egyszer nem lesz áram, kenyér, benzin, vagy kifogynak a vízkészletek? Ki fog minket megmenteni magunktól? Erről a bolygóról nem tudunk leszállni...”