Aggódva nézem a hétéves fiamat, nehogy az üknagyapja sorsa jusson neki

(Nyitókép: Andre Alves / ANADOLU / Anadolu via AFP)

„Az a baj, hogy továbbmennek” –

2015 szeptemberében sajnálkozott ilyenféleképpen az egyik függetlenobjektív újságíró az illegális migrációs válságban, ez volt a körítése: „Ezért azt szeretném, hogy Magyarországon ne csak átutazzon több százezer menekült, hanem itt is akarjanak maradni, és mi tárt karokkal fogadjuk őket”.

Az illegális migrációval két alapvető probléma van, mondtuk mi már akkor: az egyik, hogy illegális. Nem tudjuk, hogy ki érkezik, a szír agysebészekről rendre kiderült, hogy sem nem szírek, sem nem agysebészek. Ellenben igencsak erős, de másfajta civilizációs identitással bírnak, egyszerre importáltunk tehát antiszemitizmust és homofóbiát, oszt’ most

Mára már konkrét számadatokkal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy mennyit romlott a közbiztonság helyzete azon országokban, amelyek nagy számban fogadtak be illegális migránsokat. Az is kiderült a munkaerőpiaci adatokból, hogy nem a dolgozni akarók rohamozták Magyarország déli határain a nemzetközi haladárok által lebontásra ítélt kerítést. 

Ezért aztán jó nagy ütemkéséssel például a német politikusok mostanában elkezdték ismételni azokat az üzeneteket, amiket az illegális migrációs válság bekövetkeztekor a magyar kormány óriásplakátokon, többnyelvű hirdetésekben tett nyilvánossá a nemzetközi sajtóban, és amiket

Nem mintha ez akkora újdonság lenne, hahó, erre – vagyis a mindenkire egyformán érvényes törvények uralmára – építettük a nyugati civilizációt.

Vagyis csak a szokásos: a magyaroknak nem igazuk volt, hanem igazuk lett. 

És ekkortájt történt, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök Angela Merkellel folytatott többfordulós vitájában figyelmeztetett: vannak olyan hibák, amelyek következményeit nem tudjuk visszafordítani. Ezeket minősíti az utókor történelmi hibának.

Az orosz–ukrán háború kitörésekor a Mandineren írtam arról, hogy ez a háború akkor fog eszkalálódni, amikor a Nyugat nem békét akar, hanem legyőzni Oroszországot. A politikai retorika alapján most itt tartunk. 

Dédnagyapám a fronton halt meg, nagyapám túlélte és hazajött a háborúból, apámat évekre elrabolta a családjától a leginkább mezei munkáról szóló sorkatonaság. 

Én már kibekkeltem a kötelező szolgálatot, anno egyik legerősebb motivációm ez volt az egyetemi felvételihez. És most aggódva nézem a hétéves fiamat, nehogy az üknagyapja sorsa jusson neki. 

Erről szólt errefelé a 20. század első fele, és ennek következményeit nyögtük második lépésben a múlt század második felében. Kegyetlenül megszenvedtük. 

Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a fiam ne fizessen a saját vérével a történelmi hibákat elkövető döntéshozók rövidlátása és önérdeke miatt. 

***