Rájöttem az irracionális vallásgyűlölet valódi okára: egyfajta kognitív problémáról lehet szó

A nyitókép illusztráció. Forrás: Pixabay

„(Kicsit hosszabb, de tanulságos poszt egy tévesen »ateizmusnak« nevezett pszichológiai jelenségről). Mint annyi minden, az »ateista« fogalma is jelentésmódosulni látszik. Az ateista eredetileg olyan embert jelölt, aki nem hisz Istenben és a vallási elképzelésekben, s normális esetben a megnevezést még most is használják ebben az értelemben. Ugyanakkor bizonyos szubkultúrákban az »ateista” egyre inkább a »vallásosan vallásgyűlölő« szinonimája, bár ez sem teljesen pontos, mert gyűlöletének tárgya leginkább a kereszténység.

Az ateizmus valamikor nagy szellemi teljesítményekkel járt együtt, manapság jobbára iskolázatlan, illetve műveletlen és tudatlan emberek valláspótléka. A valamikori ateizmus filozófiát teremtett, és mellette valláskritikát gyakorolt. Manapság filozófiát nem teremt, az elemző, a vallást történetileg vagy pszichológiailag analizáló valláskritika helyett pedig általában a kereszténységgel és a keresztényekkel szembeni obszcén és ordenáré gúnyolódással találkozhatunk, az ilyen oldalak kommentmezején pedig a gyűlölet legkülönfélébb formáival, jobbára indulatvezérelt emberek részéről. Az indoklásukban gyakran szerepelnek a régi lapos és hamis, egyoldalú és történetietlen közhelyek a vallás népbutító, elnyomó, stb. voltáról, de hamar kitetszik, hogy ezek csupán ürügyek, amolyan »kapaszkodók« az alapjában irracionális ellenérzés legitimálására.

Sokat töprengtem a jelenség okain. Ha puszta politikai egyházellenességről lenne szó, az könnyen értelmezhető lenne. Itt azonban szó nincs erről. Az averzió tárgya minden olyan ember, aki valamiféle természetfelettiben hisz, és mintha a világ összes problémájának az lenne az oka, hogy valakik elképzelt dolgokban hisznek. (Az egykori ateistákkal szemben ezeket az „újateistákat« a társadalmi problémák és igazságtalanságok nem érdeklik.)

Először gyermekkori traumára, túl vallásos családi környezetre, vagy épp ellenkezőleg: az egykori kommunista vallásellenesség családi örökségére és hasonlókra gondoltam, de ez, ahogyan érzékeltem, az esetek többségére nem jellemző.

Végül (számos szöveget és kommentet elolvasva) rájöttem az irracionális vallásgyűlölet valódi okára: egyfajta kognitív problémáról lehet szó. Olyan emberekről, akik képtelenek felfogni a szimbolikus gondolkodást, az átvitt értelmű jelentéseket, s ennek némely esetben az afantázia nevű fogyatékhoz is köze lehet. Ezen belül is azokról, akiktől igen távol áll a művészet, a pszichológia, a bölcsészet és hasonlók, (a természettudományok mentén megjelenő, a vallásos hiedelmeknél jóval fantasztikusabb spekulációkról nem is szólva), így a szimbolikus, elvontabb gondolkodással, ihlettel és hasonlókkal csak a hétköznapi életben, a vallás révén találkoznak. 

A szimbolikus gondolkodás elemi nem értése pedig olyan indulatokat kelt bennük, mint egyébként sokunkban, amikor nem értünk, vagy fogunk fel valamit, s ez feldühít bennünket, s ilyenkor hajlamosak vagyunk az adott dolgot ostobaságnak, hülyeségnek minősíteni – csupán ez normális, köznapi esetben nem válik mániákussá. Esetünkben viszont a kognitív probléma rezisztens identitást teremt, mely a vallásokkal szembeni önmeghatározást hozza létre.

Van emellett még valami, jelesül speciálisan a kereszténységgel szembeni ellenszenv kiemelkedő volta. A jelenség oka ez esetben vélhetőleg lélektani, melyet régi terminussal diabolizmusnak nevezhetünk. Mit fed ez? A jézusi alak reprezentálta ideáltipikus jósággal szembeni elemi, zsigeri dühöt. Ennek oka nyilvánvalóan valami trauma lehet, s ez telepszik rá a fentebb említett kognitív zavarra, s ezek együtt hozzák létre ama kórképet, melyet sokan tévesen »ateizmusnak« neveznek.”