Az elmúlt évtizedben a gazdasági integrációt célzó együttműködésből egy a tagállamait ideológiai alapon szankcionáló, saját hatásköreit a végletekig bővíteni kívánó intézményrendszer alakult ki.
Nyitóképen: Ünneplők a Hősök terén Magyarország EU-csatlakozása alkalmából 2004. május 1-jén
Fotó: Mandiner-archív
A szerző a Fidesz európai parlamenti képviselője
Húsz esztendővel ezelőtt Magyarország abban a reményben csatlakozott az európai közösséghez, hogy egy olyan unióhoz tartozhat, ahol a közös célokért kölcsönösen előnyöket nyújtunk egymásnak, saját magunk és valamennyi tagállam sikere, gyarapodása érdekében. Az uniós tagság lényege ugyanis, hogy nemcsak a belépő országok, hanem minden résztvevő számára előnyökkel jár.
Magyarország ennek megfelelően abban a tudatban és azzal a felhatalmazással csatlakozott, hogy a sok történelmi viszontagság után egy új típusú szövetség egyenrangú, tiszteletben tartott tagja lehet.
Hittünk benne, hogy az európai integráció legfőbb vívmánya a béke, az EU pedig kész és képes is arra, hogy megőrizze.
Hittünk benne, hogy az európai projekt azon a meggyőződésen alapul, hogy az országok közötti gazdasági kapcsolatok elmélyítése szövetségessé teheti a korábbi ellenfeleket, életre hívásának oka ugyanis nem más, nem több és semmi esetre sem kevesebb, mint a háború bármely formájának elutasítása a kontinensen.
A kétezres évek első időszaka a kelet–nyugati egyesülés eufóriájában telt el. A keleti bővítéssel az unió földrajzi értelemben területe harmadával, népessége pedig egyötödével nőtt.
Magyarország nyitott gazdaságú országként a kontinens kellős közepén ezen a terepen, ebben a közegben bonyolítja le kereskedelmi tevékenységének több mint nyolcvan százalékát, így az Európai Unió által kínált belső piac meghatározó tényező számára, gazdasági növekedésének fontos komponense. Korántsem mindegy ezért, milyen irányban halad és milyen közeget jelent számunkra az európai gazdaság, versenyképesség és az egységes piac.
A mi helyünk közösségi, kulturális és gazdasági értelemben is itt van, Európában.
Az elmúlt húsz esztendőben azonban az EU vezetői megfeledkeztek arról, hogy az európai közösség szolgálja a tagállamok állampolgárait, nem pedig fordítva. Az egyezségre való szándék egészen kikopott már az uniós politikai gyakorlatból, elegendő, ha ezen a téren a külügyi vétó felszámolására irányuló törekvésekre gondolunk. Az EU migrációs politikája látványos kudarc, az európai gazdaságot válságok sújtják, a háború következtében folyamatosan növekvő energiaárak és az elhibázott szankciók brutális mértékben lerontották az unió versenyképességét.
A bevándorlás kezelésének kérdése mára Európa létkérdésévé vált. A külső határvédelem eredményes módja az illegális migráció megállításának, az Európai Unió vezetői azonban nem ebben hisznek. Az EU nyíltan hirdeti, hogy a bevándorlók tömeges befogadását tekinti egyik fő céljának. A tömeges migrációt az uniós intézmények egyoldalúan, politikai érdekektől vezérelve, az individuális emberi jogok mögé bújva kezelik, s a bevándorlás révén hagyják veszélybe sodorni a nyugati kultúrát és a zsidó-keresztény értékrendet. Az illegális határátlépés tilalma a szuverenitás, a belső biztonság és az európai életforma védelmének garanciája.
Húsz esztendő alatt az unió vezetői elfelejtették, hogy az állampolgároknak joguk van ahhoz, hogy beleszóljanak a hazájukat, közösségüket érintő, annak alapvető jellemzőit befolyásoló, kulturális közegét érintő politikai döntésekbe.
Csak a tagállamok állampolgárai dönthetik el, kivel kívánnak együtt élni. Minden más, ami ezzel szembemegy, ellentétes az uniós szerződésekkel.
Az elmúlt két évtizedben a gazdasági integrációt célzó együttműködésből egy a tagállamait ideológiai alapon szankcionáló, saját hatásköreit pedig a végletekig bővíteni kívánó intézményrendszer alakult ki, a nemzetállamok ellenében. A jogállamisági vizsgálatok során megtanultuk, hogy az uniós intézmények a tagállamokra építve nem, csak azok ellenében képesek meghatározni az Európai Uniót. A szuverenitásunkat megkérdőjelező politikai jelentések és eljárások több mint tíz éve tartó sorozata, a demokrácia elveinek személyválogató, önkényes alkalmazásának semmilyen kézzelfogható előnye nincs az európai egység megteremtésének terve szempontjából.
Mindeközben a békéért létrejött unió intézményei sorra háborús retorikát alkalmaznak.
Hetvennégy évvel ezelőtt, 1950. május első napjaiban mutatta be Robert Schuman Európa egységesítésére vonatkozó tervét. Ez az együttműködés azt a célt szolgálta, hogy biztosítsa Európának a jólétet, az egységet és a békét.
A júniusi európai parlamenti választáson egész Európa jövője a tét. Olyan erőknek kell győzniük, amelyek elutasítják a háborút, nemet mondanak az illegális migrációra, amelyek a brüsszeli érdekek helyett a nemzeti ügyek mellett állnak ki, és amelyeknek az állampolgárok érdekei az elsők. Ahol ezek az alapvetések a gyakorlatban is megvalósulnak, ott végre esély nyílhat arra, hogy az európai politikában újra a józan ész, Európában pedig újra béke uralkodjon.
Kedden Luxemburgban az Európai Unió Bírósága előtt megkezdődött a gyermekvédelmi törvény tárgyalása. Az ügyről Rodrigo Ballestert, az MCC Európai Tanulmányok Műhelyének a vezetőjét kérdeztük.
A politikus szerint az EU és Magyarország érdekeivel is ellentétes lenne egy gazdasági hidegháború.
Magyarország még október 22-én kérte az Európai Parlamentet, hogy vonja vissza az olasz képviselő mentelmi jogát.
Már azt is tudjuk, mikorra várható az ítélet.
Az EU Observer oldalán megjelent véleménycikk azt állítja, hogy a gyerekvédelmi törvény „erőszakos homofób hullámot” indított el a kontinensen.
A német zöldpárti EP-képviselőt erősen megviseli a magyar uniós elnökség.
„A feszültség fokozódása érezhető” – mondta a szlovák védelmi miniszter.
Az ukrán haderő volt főparancsnoka őszintén elmondta a véleményét.
