Miféle válság?

(Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán)

*

Talán unalmas a válságról írni, mert az elmúlt bő kétszáz évben rengeteg szó esett róla, de attól még lehet valóságos. Az utóbbi évtizedekben

A válság képzete velünk van legalább a francia forradalom óta, de a 19. század folyamán inkább a 18. századból örökölt optimizmussal társult: az utópiák, a megváltó (politikai) vallások, a fejlődésbe és az emberi értelembe vetett hit uralta Európát. 

A válságtudattal keveredett optimizmus már az első világháború előtt átcsapott pesszimizmusba. Ez a pesszimista válságtudat jellemezte a 20. századot és jellemzi korunkat is. Bármennyire is kineveti a kor embere Spenglert a nyugati jólétre és a liberális demokrácia vonzó voltára mutatva, A Nyugat alkonya megírása után nem sokkal ismét egymásnak estek a Nyugat nemzetei, és Európába a peremén található két ideologikus birodalom hozta el a békét.

Európa azóta – egészen a mai Facebook-világig – a csábító élvezetes élet élményét kapja az önállósága elvesztéséért cserébe. A két uralkodó nagyhatalomban még élt a 19. századi optimizmus, aminek része volt a másik legyőzése: ha a másik ideológia, és az azzal létrehozott és azt terjesztő birodalom elbukik, akkor majd beköszönt az emberiség boldog kora. 

A két nem európai birodalom harca egy időre véget ért 1990 táján, és ekkor született meg a kor talán legoptimistább gondolata, természetesen a győztes tollából: diadalmaskodott a liberális demokrácia. Annak ellenére, hogy valóban egy hegemón 25 év követte a győzelmet, és a triumfáló optimizmusa is időnként kitapintható volt, a tömegkultúrát az antiutópiák és katasztrófatörténetek uralták. Ahogyan Habermas megfogalmazta: kimerültek az utópista remények, maradt a rémisztgetés. A globális liberális elit „öreg, fáradt és fél. És félnie is kell, mert lejárt az ideje.” Másképpen fogalmazva, a rettegő liberalizmus, amelynek leírója Judith Shklar volt, ma nem is igen törekszik már egy reményteli jövőképet megfogalmazni, amivel mozgósíthatná a szavazókat, sokkal inkább a lehetséges rémisztő végítélet felfestésével próbál mozgósítani: ez a rémisztő jövő lehet a Covid vagy valamilyen világjárvány, az éghajlatváltozásból fakadó apokalipszis, a szabadsághiány (nevezik autoriter rendszernek, populizmusnak), vagy egyszerűen csak Putyin –

Európa geopolitikai eljelentéktelenedése párhuzamosan zajlott gazdasági és társadalmi válságával.

Európa békéjét és gazdaságát a Pax Americana tartotta fenn, amely mostanában töredezik szét gazdasági és katonai okok miatt. Európa elvesztette az iparát, nem tudja megvédeni a határait,

az ipart Ázsiába telepítették, a szolgáltatásokban, építőiparban – amelyek kiszervezhetetlenek – nem állampolgár bevándorlók végzik el a rosszul fizetett és alacsony presztízsű munkákat. Az európai gazdaság, a jövedelmek és az életminőség relatív csökkenéséről az elmúlt 15-20 évben számtalan elemzés készült.

A legrégebbi és leglátványosabb válság a demográfiai, amelyet a bevándorlással és az iszlamofóbia vádjával próbálnak ellensúlyozni. Az így létrejött diverzitásrezsim, az aszimmetrikus multikulti az elit válasza a hiperpluralizmus problémájára: hogyan lehet uralni a végtelenül sokféle nézetű emberek tömegét, akik közt sem a konszenzus, sem valamilyen stabil többség kialakítására nincs esély.

A megvalósuló aszimmetrikus multikulturalizmus, bár a kultúrák egyenlőségét hirdeti, a gyakorlatban azon alapul, hogy

el kell vetni identitását, hagyományait, mivel nincs ezekben semmi tiszteletre méltó. A nagyvárosokból menekül a középosztály, mert a törvényt nem tisztelő underclass kerületek mellett a törvényt szintén elutasító etnikai-vallási gettók jöttek létre. Ugyanakkor egyre inkább lecsúszik a középosztály, nő a távolsága az elittől.

Részben a gazdasági gondok, részben a kulturális szétbomlás miatt csökken a polgárok együttműködési hajlandósága, ezért a nyugati államok növelik a közvetett és közvetlen ellenőrzést. Ennek igazolását szolgálják a rettegő liberalizmus témái.

A fentiekből fakadó elégedetlenség a nyugati népeket egyre inkább szembefordította a globális liberális elittel, ami a globalizáció, a wokery, a multikulti és a globális szabad piac elutasításában fogalmazódott meg. A liberális elit ezeket az elégedetleneket nevezte populistának, ha nem valami sokkal rosszabbnak, és illiberális, szabadságkorlátozó módon reagál rájuk. A nemzetközi liberálisok ezen akciói nem mások, mint a globalista elit ancien régime-jének restaurációs manőverei.

A régi rend védelmét minden norma félretolásával kívánják megvalósítani.

Nagyon régen felmerült már, hogy az európai válságnak valamilyen kulturális vagy éppen vallási forrásai vannak. Rousseau Társadalmi szerződése óta európaiak tömege akart valamilyen új és megoldást ígérő vallást, ideológiát, irányzatot létrehozni. A tülekedésük eredménye az lett, hogy a sokféle, szemünk láttára barkácsolt tanítás kölcsönösen kioltotta, relativizálta egymást. A Nyugat a „harcos istenek” korába érkezett. A 20. század elejére,

amit majdnem egy időben írt le Marx és Dosztojevszkij, majd Nietzsche emelte filozófiai rangra.

Ebben a fin de siècle hangulatban kétfajta nihilizmus alakult ki, az egyik a menedzser-bürokrata kormányzó elité, a másik a kormányzottak bohém nihilizmusa. Közös bennük az általános gyanakvás az ősök erkölcsi, vallási elveivel szemben.

Az első változat képviselője volt Nietzsche, a másiké Foucault.

Weber az egyik legborúlátóbb szövege, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (1905) soraiban ír arról, hogy a Nyugatot naggyá tevő életmód és mentalitás elillant. A Nyugat sikerét megteremtő önfegyelmet (aszkézist) az amorális utilitarizmus váltja fel, és eljön az utolsó emberek kora:

Nietzsche Übermensche túl van az erkölcsi kategóriákon, a jón és gonoszon, azok nem vonatkoznak rá: sem ő nem ítélhető meg ezekkel, sem ő maga nem ezek alapján hoz ítéletet. Az elit nihilizmusát nevezték semlegességnek, racionalitásnak. Burnham például új machiavellistáknak nevezte őket: „Nincs elméletük, nem ígérnek semmit, nincs erkölcsük, nincs bennük szemernyi jóakarat sem, sem vallás, ami korlátozná a hatalmat […] csak a hatalom korlátozza a hatalmat.”A lényeg, hogy a megszokott, mindenki által ismert és többé-kevésbé betartott, elvárt és számonkért erkölcsi normák nem vonatkoznak rájuk. Cselekedeteik mentesek ezek korlátozásától. A hatalom mentes a morális korlátozásoktól, és az elitnek hatalma van. Azonban a bürokratikus elit (ma) baloldali pozitivizmusa nem az egyetlen változata az elit nihilizmusának. Ennél régebbi és szintén jól ismert az elit nihilizmus harcos változata, a heroikus nihilizmus, mely szintén túl van jón és gonoszon. Nem véletlen, hogy

És ennek a posztmodern baloldalnak lett a politikafelfogása az agonizmus, amely szerint a hatalmi harcban semmi sem számít, csak az, ki üt nagyobbat. 

Természetesen a hatalom mindenkori birtokosai, vagy akik törekedtek birtokosai lenni, üdvözlik azt a gondolkodást, amely az erkölcsi korlátok alól felmenti őket Semmi sem korlátozza az ember vágyait, ambícióit, legfeljebb egy másik erő. Az elit hatalmi elit: nincs korlátja. A morális elvárásoktól pedig azért tekinthet el, mert azok hatalmi igények megfogalmazásai vele szemben, ezért nem megfontolandók, hanem leküzdendők. 

A képmutatás a demokratikus elit normális működése, ami csak erősíti a demokráciában élők hajlamát a nihilizmusra.

A bohém, népi nihilizmus alakja a hedonista, ideológusa Foucault, aki szintén erősen hatalomfixált, csak másképpen, mint a fent említett elit nihilizmus. Jellemzője a hedonizmus mellett a valóság elutasítása és az önrombolás különféle változatai (abortusz, eutanázia, drog). Ezt a nihilizmust csak a nagy jólétben élők engedhetik meg maguknak – mint a nyugati liberális demokráciák állampolgárai –, míg a fenti elit nihilizmusnak sokkal nagyobb múltja van. Nevezik hedonizmusnak, konzumerizmusnak, esetleg baloldali libertarianizmusnak is, és jellemzően a demokráciához kötődik. De apologétái nevezik Foucault nyomán az én „esztétikai önmegalkotásának” is, vagy az „élvezet etikájának”. Talán a legelső leírása Platón Államában olvasható, aki a demokráciában élő lótuszevőknek nevezte őket: a csak az élvezetnek élő emberek a demokrácia és a zsarnokság jellemző polgárai.

E kifejezések arra utalnak, mint a lótuszevő kifejezés Platón esetében: ez egy csábítóan kellemes életforma, és ideológusai a mai napig gúnyosan elutasítják a kritikákat. Míg az elit nihilizmusa a politikai cselekvőt menti fel a normatív korlátok, elvárások, Foucault a bohémokat szabadítaná fel mindenféle normatív elvárás alól.

Ezt a nihilizmust azért nevezik liberálisnak, mivel a választás szabadságát és élvezetét kiterjeszti mindenre: nemcsak a megkívánásra, de az énre, sőt az én környezetére is. A bohém nemcsak önmagát alkothatja meg „szabadon”, de a viszonyait, a környezetét is. Foucault Fourier anarchista gondolkodását folytatta: a bűnös képzetének elvetése az igazságszolgáltatás és a törvény elvetése. A bűnöző egy hős ellenálló.

A törvény elnyomás, és a dekriminalizáció hozza el a szabadságot. 

Míg az utóbbi száz évben azon vitatkoztunk, hogy a protestáns etikának vagy más vallási tanításnak volt-e szerepe a Nyugatot naggyá tevő mentalitás létrejöttében, most azt kell belátnunk, hogy e mentalitás eltűnése együtt járt a vallás eltűnésével. És a felszabadítók minden ígérete ellenére sem jött létre modern normatív rend.

Sokszor hallottuk, nincsen ingyenebéd: másrészt azt, hogy az embert fel lehet szabadítani a korlátozottság tudata alól, bátran nekifoghat, hogy végre a saját kezébe vegye a sorsát, a történelmét. De ezt nagyjából akkora eredményességgel tudta megtenni, mint Oidipusz.

És arról sem, hogy ki fizeti majd a kísérlet árát? Ki viseli a terheit? 

A Holokauszt és a Gulag vetette fel élesen a modernitás problémáját. Ahogy Leo Strauss megfogalmazta: „képes-e az ember a saját természetes képességei révén, segítség nélkül megtudni azt, mi a jó, amely tudás nélkül nem képes sem az egyéni, sem a kollektív életét vezetni, vagy e tudás miatt függ az isteni kinyilatkoztatástól?” 

Azonban ez a felszabadulás csak addig volt élvezetes, amíg a többség – mindenféle értelmiségi handabandázás ellenére – elfogadta a korlátokat, igyekezett eleget tenni az elvárásoknak, a normákat vagy feladatokat nem az elnyomás egyik trükkjének tekintette.

Daniel Bell már ötven éve megfogalmazta, hogy

A nyugati ember úgy volt ezekkel a kritikákkal, mint az az ember, aki kiesett a tizedikről, és zuhanás közben minden emeletnél megszólalt: eddig minden rendben. Most pedig azt látjuk, hogy nagyon sok minden nincs rendben, a demográfiai helyzettől és a családtól kezdve a tanulási kedvig, munkakedvig és – adott esetben – az önvédelemig. A nyugati társadalmak kikövetelték a kormányaiktól, hogy az állampolgáraikat szabadítsák fel a morális és funkcionális elvárások alól.

A Nyugat sok évtizede csak úgy tud fennmaradni, hogy folyamatosan olyan emberekre szorul, akik nem, vagy csak részben a nyugati nihilizmus szerint élik az életüket:

A fenntartható társadalom problémájára nem reagált a Nyugat, pedig a gondjai élesebben jelentkeznek, mint a környezetiek.

Bár legszebb öröm a káröröm, nincs okunk rá. Ugyanis Magyarország is része a nyugati kultúrának. A liberális oligarchiával szembeni lázadás nem kínál alternatívát a nihilizmusra.

A 20. század során megjelenő antiliberális mozgalmak még a liberálisoknál is nihilistábbak voltak, és csak erőszakoskodni tudtak, de nem visszatérni a Nyugat sikerét megalapozó kultúrához.

És ahogy a szocializmus után a liberalizmusnak sem sikerült az ember átalakítása, úgy az ezekkel konkurens antiliberális, posztkeresztény, nihilista irányzatoknak sem. A nihilista forradalmak legalább olyan kudarcos véget értek, mint utópista mostohatestvéreik. A megoldás biztosan nem politikai vagy mozgalmi, azok már megbuktak a 20. század közepén.

A helyzet nem ad okot túl nagy derűlátásra. Azok, akik a liberális oligarchiával szemben elég bátrak és felmennek a pályára, ha hatékonyak akarnak lenni, úgy tűnik, kénytelenek elfogadni és a maguk javára fordítani a nihilizmus mindkét változatát. És így érvényben marad Henri Brisson megfigyelése: Pas d’ennemis à gauche. 

A liberális politika moralizáló képmutatásába belefáradt jobboldal reakciója érthető:

A másik reakció az ideológiabarkácsolás. Legyenek alapelveink, saját erkölcsünk, zászlónk, identitásunk, és így tovább. Ha a nihilizmus kellemes a politikai cselekvő számára, az ideológia alkalmas a szavazók folyamatos mozgósítására valamilyen társadalommérnöki projekt mellett. A menedzser-bürokrata elit számára mindkét megoldás tartalmaz vonzó elemeket. 

A harmadik lehetőség jár a legtöbb gonddal: az örökölt normák betartása. Nem pusztán betartatása, hanem a korlátok jámbor elfogadása. De mivel senki nem szeret gúzsba kötve táncolni, a gyakorlatban nem népszerű ez a harmadik lehetőség sem fent, sem lent.

(Jelen írás a szerzőpáros hamarosan nyomtatásban megjelenő tanulmányának erősen rövidített változata)