Amíg abban sincs politikai egyetértés, hogy a nemzeti mozgástér szűkítése Brüsszeltől se fogadható el, addig 1848, 1956 és 1989 tanítása nem mélyült el a lelkekben

(Nyitókép forrása: Wikipedia)

***

„Fehér zubbonyban, / sötét nadrágban az úton futok, / hátam mögött, / (vive la republique) – két ló dobog. / A hátam mögött / vashegyek futó célra hajlanak, / dzsidája végét / kengyelbe akasztja a két lovas.” Cseh Tamás énekelte meg ekként Bereményi Géza megrázó soraival Petőfi halálát a nyolcvanas években. Azt az utolsó reménytelenséget, amit egy elbukott szabadsággondolat jelent a segesvári ütközetben. Azt a szomorú véget, ahová március 15-e közös akarata, forrósága, hevülete ívelt. Mégis, a közemlékezetben a Pilvaxból induló események nem a gyász érzetével kapcsolódnak össze. Petőfi halála, az aradi vértanúk mártíromsága, egy nemzet nagy erőfeszítése nem a hiábavalóságot hordozza gondolatainkban. 1848 üzenete elsősorban a meg nem alkuvásról és a szabadságról szól, amit érdemes újra és újra felidézni.

Sokat és sokféleképp tanultunk a szabadságról a történelemben. 1848–49 arra világított rá, hogy a nemzeti önrendelkezés igénye igenis össze tudja kovácsolni egy széttartó társadalom minden tagját. 1956 megerősítette, hogy a legzordabb diktatúra sem képes elnyomni a függetlenség vágyát, a tenni akarást, a jobb életbe vetett hitet. 1989 pedig rámutatott, hogy minden elnyomó rendszer eresztékei széthullanak egyszer, ha a szabadságigény tömegesen jelentkezik.