Instabil

Nyitókép: Shutterstock 

Azt mondja az orvos, hogy nem múló és meglehetősen erős (erősségében pedig kifejezetten kellemetlen) fájdalmaimnak minden bizonnyal alapos okuk van. Az MR nem mutatja, így röntgenre küld, néha az egyszerűbb a jobb. Meg is van a diagnózis, igen hamar. Velem született fejlődési rendellenesség, a szépen alliteráló neve neki az, hogy csigolyacsúszás, de van egy másik is, mondja komoly arccal, micsoda, kérdezem gyanútlanul, hát, így ő, mi, így én, úgy is mondják neki, hogy, nyögje már ki, doktor úr, hogy instabil gerinc… Gerincinstabilitás. Nyugtázom a választ, éppen annyira fáj, hogy nemigen tudok kitekinteni a kontextusból (az orvosiból) és meglátni az egész név groteszkségét. Pedig muszáj, mindig muszáj. Kitekinteni, tudniillik.

Aztán amint hazafelé fájdoklok, egyszer csak belém hasít, mint a villámcsapás, hogy milyen hülye kis félreérthető nevű kórom van, hogy a fene enné meg. Bezzeg minden ismerősöm pöpec és komor hangulatú nyavalyával küzd, amely sikeresen kelti fel a derék magyarokban az egyre fogyatkozó részvétet. Erre megjelenek én, és akkor vannak veseköveim, mert hát az is milyen vicces már, pláne, hogy a kő apróra törve homok, és akkor az ember veséje homokos, hogy mást ne mondjak; de nem elég, hogy vannak veseköveim, melyek mocorogván és homokozván rettentő fájdalmat tudnak okozni, hanem itten van még a hülye instabil gerincem is. Márpedig nincs az a hatvannál magasabb íkújú magyar felebarát, aki ettől nem fakad gyöngyöző kacajra, persze csak amíg le nem csigolyálom.

Beleborzongok. Éppen itt kell nekem éldekelni, és éppen egy ilyen nevű nyavalyával… Mert ugye a magyar néplélek rendkívül vicces is, túl az óperenciányi szomorú búskomorságon. Főleg akkor vicces persze, ha más kárára lehet az: olyankor aztán csak úgy kisrapnelnek a humorsziporka-­bombák gúnyának lövészárkaiból. És akkor jövök szembe én, az ártatlan és gyanútlan bárány, aki mindenkinek és bárkinek dolgozik, ha megfizetik, és van nekem olyan bajom, hogy instabil gerinc. Naná hogy ezen kacagni kell, már amíg meg nem szegecselem és zsanérolom egy, a majdani gerinc­műtétemből származó platinalemezzel.

Teszek azért néhány tétova kísérletet, hátha elhülyült a magyar, és nem esik le neki – de sajnos leesik. Hallgatnak, bólogatnak, én árgus szemmel figyelem a pofalemezüket, nagy bennük a részvét, az empátia, van ismerősük, aki…, hallottak már olyat, hogy…, nekik is fáj itt meg itt, de úúúgy. Aztán egyszer csak kibököm, hogy instabil gerinc, és akkor mint az őrült, ki letépte láncát: röhögni kezdenek. Persze nyomban elszégyellik magukat, igyekeznek visszafojtani, de aztán pukkadnak és pukkadoznak tovább. Én pedig rájövök (elég hamar rájöttem), hogy bármennyire nem áll rá a szám, ejsze mégiscsak a másik szót (csigolyacsúszás) használom 
a jövőben, ha addig élek is.

De sajnos közben elmondtam csomó embernek, így már mindenképpen híre megy, és hát ahogy a rosszindulatban és kárörömben dagonyázó kortársi néplelket ismerem, hamar körbe is ér a sztori, és nincs messze az idő, mikor én éppen próbálok elsunnyogni a rozoga gerincemmel, de ők szembe­jönnek, hogy hallom, te sötétben bujkáló önhírterjesztő fotelforradalmár, instabil a gerinced, és a többi. Pedig hát semmivel nem vagyok nagyobb kurva, mint bárki más (ebben az önmaga kérlelhetetlen becsületességében gyönyörködő, büszke gerincű lakosokkal teli országban), aki enni kénytelen, de ha egyszer ki lehet forgatni valamit, azt – nyugodt lehetsz – nemzettársaid ki fogják.

Úgyhogy két dolgot döntök el. Egy: én írom meg és viccelem el, íme, most. Persze ez sem a legjobb megoldás, na de a szembejövő tréfagyurkáknak majd lehet fáradtan legyinteni, hogy ugyan, fiam, én ezen már 2024 márciusában röhögtem, korábban kelj fel, ha ki akarsz nevetni, és különben is csigolyacsúszás a neve, te hülyedinka. Kettő: írok erről valami novellát vagy regényt a közeli jövőben – hőse egy derék, egyenes derekú ember lesz, afféle gerinces mafla, aki nem viszi semmire. De aztán megdiagnosztizálják neki a derekát, és hát nem gerincinstabil?! De. Mi történik? Az, kérem, hogy a betegségtudata visszahat a tudatára-öntudatára, és elkezd gerinctelenül viselkedni. És ahogy a dolgok állnak e lángoktól ölelt kis országban, egészen szépen elboldogulgat onnan kezdve, keziccsókolom.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata