Egy messiásvárás margójára

„A március 26-án, reggel 9-kor élesített hangfelvétel ugyan nem bizonyult kormánybuktató »atombombának«, azonban a szöveg leirata és a mögötte felsejlő büntetőügy rávilágít a magyar állam működésének néhány, hosszú ideje fennálló anomáliájára. Ezekről szeretnék most szólni.

»Javasolták az ügyészeknek, hogy mit kéne kihúzni, de ezt nem mind tartották be«: így utal a korabeli igazságügyi miniszter a Miniszterelnöki Kabinetiroda munkatársainak a Völner-Schadl-ügyben nyomozó ügyészeknél tett látogatására. A Rogán Antal vezette tárcának ebben az időben nem osztottak lapot sem a bírósági végrehajtást, sem az ügyészséget illetően. A »Tóni, Ádám, Barbara« triász tagjai legfeljebb tanúként vizitálhattak volna a Völner-Schadl-ügyben nyomozó ügyészeknél, ha ők erre igényt tartanak (nem tartottak). Ha a miniszterasszony szavaiból akár csak annyi igaz, hogy a Karmelitából érkezők vallomástételi szándék nélkül kopogtattak az illetékes ügyészek ajtaján, s azok a hívatlan vendégeket nem penderítették ki azonnal az épületből: a hivatali visszaélés gyanúja az érintett ügyészek esetében is megfogalmazódhat. Csakhogy, kinek kellene megindítania egy ilyen nyomozást? Természetesen az ügyészségnek. Ha a köztársasági elnök, kormánytagok, országgyűlési képviselők, bírák, alkotmánybírák esetében merül fel törvénysértés gyanúja: a rendszer garantálja, hogy velük szemben egy tőlük, az általuk vezetett intézménytől független szerv vizsgálja ki az ügyet.

Ha az ügyészi szervezeten belül rendszerszinten megsértik a törvényt, ha vezető ügyészek követnek el bűncselekményt és így tovább: az ügy kivizsgálására nem rendelkezik más szerv törvényes felhatalmazással, mint maga az ügyészség. Ennek a jogállami deficitnek a kiküszöbölésére javasoltam 2016 májusában T/10689 számon – többek között – a Kúrián működő Nyomozóbírói Tanács felállítását.

A volt miniszter volt férjének házi készítésű hangfelvételénél súlyosabb kérdéseket vet fel a Völner-Schadl-ügy kormányzati leágazásait illetően a Telex március 25-én publikált tényfeltáró cikke. A portál a nyomozati anyag alapján rekonstruálta Schadl György letartóztatása előtti utolsó napjait, a fővégrehajtó és a vele kapcsolatot tartó államtitkár kommunikációjára fókuszálva. A nyilvánosság – nem vitásan – a törvény előtti egyenlőség legfontosabb garanciája. Csakhogy harmincnégy éve nézzük azt a műsort, hogy egy-egy politikailag »pikáns« büntetőügyben random módon landolnak hol lehallgatási, hol kihallgatási jegyzőkönyv-részletek, hol az egyik, hol a másik oldali, hol pedig a bulvármédiánál. Ez a gyakorlat korántsem csak a nyomozati érdek, az ártatlanság vélelme, az adatvédelem, a személyhez fűződő jogok szempontjából aggályos. 

A részlegesen adagolt és terelgetett információkkal sikeresen lehet a nagyérdemű figyelmét elterelni a politikailag indifferens(-ebb) »kishalak« irányába, miközben a vádhatóságról szépen lekerül a közvélemény nyomása, hogy esetleg az »érinthetetlenek kasztjába« tartozókkal is kezdjen valamit. A rendezetlenség ma a büntetőeljárások nyilvánosságát illetően éppúgy tág teret nyit a politikai manipuláció előtt, ahogyan ezt – ugyancsak harmincnégy éve – az állambiztonsági múlt feltáratlanságát illetően is tapasztalhatjuk. S a probléma nem áll meg a büntetőeljárásoknál.

Az öt évvel ezelőtti önkormányzati választási kampányban az egyik képviselőjelölt sérelmezte ellenfele róla is szóló posztját, s jól beperelte. A tárgyalás természetesen nyilvános, a sajtó – elvileg – szabadon tudósíthatna. Az önérzetes felperes mégis elérhette, hogy becses nevét a sajtószervek ne írják le. Ha ma egy szakszervezet pert indít, hiába nyilvános a tárgyalás, komoly aggályokat vet fel, ha a munkáltatói cselvetéseket a felperes a periratok nyilvánosságra hozatalával kívánja a szaktársak, a közvélemény előtt feltárni. A sor folytatható tovább, a bírói pályázatoktól egészen az államfő lemondásához vezető kegyelmi botrányig. A jogi eljárások nyilvánosságát ma sporadikusan és inkoherensen szabályozzák a különféle eljárásjogi, végrehajtási, szervezeti és adatvédelmi előírások. 

A megoldást az jelentené, ha a rendszerváltás után harmincöt évvel végre egységes kódex születne az igazságszolgáltatás nyilvánosságáról: a perindítástól, a nyomozás megindulásától, a bírósági tárgyalásokon, a bírósági eljárások során keletkezett iratokon, a bírói álláshelyekre, vezetői pozíciókra kiírt pályázatokon, azok elbírálásán át a jogerős döntések végrehajtásával, a kegyelmi eljárással bezárólag. Egy ilyen kódex egyszerre garantálhatná az eljárások, a bírói működés nyilvánosságát és szabhatna gátat a manipulatív szivárogtatásoknak.

Az egész Völner-Schadl-ügy mélyén ott találjuk az eredendő bűnt, hogy a kilencvenes években, a neoliberális tombolás kellős közepén, az MSZP-SZDSZ többség fogta és privatizálta a bírósági végrehajtást. Amikor pedig 2015-ben már az egész ország a végrehajtó maffia viselt dolgaitól volt hangos, a néhai LMP és a néhai Jobbik követelése ellenére, a Fidesznek nem volt bátorsága lecsapni a sárkány fejét és visszatérni az 1995 előtti rendszerhez, amikor a bírósági szervezetrendszeren belül működött a bírósági végrehajtás.”