Megváltást nem szabad a politikától várnunk, a végső cél a lelkek üdve

Miről is tanúskodik a húsvéti „Krisztus-esemény” – ahogy a hatvanas évektől kissé kimódoltan fogalmaztak a teológusok –, szóval Krisztus, a megtestesült és emberré lett második isteni személy kereszthalála és feltámadása? Arról, hogy ez a világ Isten teremtménye, az első Ádám bűnét pedig megváltani testesült közénk az Isten, második Ádámként:

Egy ideje szokás természeti állapotokból levezetni az ember politikai állapotát. A dolog Thomas Hobbesszal kezdődött, aki szerint a természeti állapotban a „mindenki harca mindenki ellen” érvényesült, a civakodásra hajlamos, végtelenül romlott emberek csak a kiszámítható béke és biztonság érdekében mondanak le állapotukról egy közhatalom kedvéért, aminek következésképp abszolútnak kell lennie. Rousseau épp ellenkezőleg gondolkodott: a természeti állapot nem pokoli, hanem édeni volt, a magántulajdon és a társadalom rontotta meg az eredendően jó embert, a megoldás a népszuverenitás, amiben az egyéni szabadság egyesül a közakarattal. Voltak még más megoldások, például John Locke-é.

Mit mondhat minderre egy keresztény? Hogy egyik megoldás sem nyert, a természeti állapot az édenkert, a paradicsom volt, de abból nem lehet levezetni, hogy milyen politikai rendszerre van szükség, mivel a bűnbeesés (a jó és rossz tudásának fájáról való gyümölcsszakítás) miatt kiűzettünk onnan, és az ember természete megromlott. Hobbes vagy Rousseau természeti állapotában sem társas, hanem magányos lény az ember. A kereszténység szerint az ember eredendően társas lény. De a történelmi állapotunk, amiből ki kell indulnunk, a kiűzetés utáni állapot.

Amíg világ a világ, lesz szegénység, nyomor, háború, konfliktus, szenvedés, politikai hatalom, súrlódás szabadság és rend, egyén és közösség között. Azaz lesz történelem, mert történelem attól van, hogy a kiűzetéssel elindult az időszámítás, és vannak konfliktusok.

Dante szerint ahhoz, hogy Krisztus a kereszthalálával tényleg Ádám és az emberiség minden bűnéért vezekeljen, olyasvalakinek kellett elítélnie, akinek az egész világ felett joghatósága van – márpedig a császárról akkoriban így gondolták, Pontius Pilatus pedig a császár helytartója, azaz helyi képviselője volt.

De nem kell sem cinikusnak, sem naiv optimistának lennünk.

Végtelenül nagy érték. Megváltást azonban nem szabad a politikától várnunk. Arisztotelész az eudai­moniát, a földi teljességet, boldogságot jelöli meg a „zoon politikon”, a „politikai állat”, azaz a közösségi lényként létező ember és a politika (a polisz) céljának, a kereszténység szerint azonban ez csak részigazság, részérdek. Túl kell látni ezen a horizonton, mert utálhatjuk vagy szerethetjük a politikát, kivonulhatunk belőle vagy dolgozhatunk benne, elemezhetjük kívülről, a végső cél a lelkek üdve. A kereszténység elsősorban nem valamiféle szirupos, hippijellegű univerzális szeretetről szól, hanem a lelkek üdvéről, amelyért Krisztus nagypénteken meghalt a rómaiak keresztjén.

Szeretete pedig kiáradt az egész világon – térben és időben, oda és vissza. A krisztusi önfeláldozás átszínezte a világot, mint egy csepp vér a vizet.

A húsvéti liturgia úgy fogalmaz: „Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat” – Krisztus győz, Krisztus uralkodik, Krisztus parancsol.