Biszku felelősségét a történettudomány igen, a büntetőjog nem tudta bizonyítani – a NEB elnöke a Mandinernek

Tíz évvel ezelőtt milyen igény szólította létre a NEB-et?

Két irányból lehetne ezt megközelíteni. Egyfelől: az egykori szovjet blokk országaiban mindenhol létrejött egy-egy olyan intézmény, amely kimondottan a kommunista diktatúra időszakával foglalkozik – a NEB létrehozása beleilleszkedett ebbe a közép-európai tendenciába: intézményesült a kutatás és vele az emlékezetőrzés is. Másfelől a rendszerváltás után ugyan itthon is komoly kutatások folytak a különböző történészműhelyekben, és voltak szimbolikus lépések, mint a kommunizmus áldozatai emléknapjának bevezetése vagy a Terror Háza Múzeum megalapítása, mégis megfogalmazódott, hogy az áldozatok emlékének őrzésére, illetve 

amely segít abban, hogy a sokáig elfojtott traumákról őszintén lehessen beszélni.

Ez a kérdés jó ideig tabu volt, körüllengte a múltból eredő beidegződött félelem, és ebben a nehezen megragadható társadalmi lelki folyamatban a NEB munkája katalizátorként segített a lélektani gátak áttörésében, abban, hogy ezek a történetek végre előkerülnek a családokban, elmesélhetők a gyerekeknek, az unokáknak. Ezzel párhuzamosan, az általunk összeállított adatbázisokban ma már mindenki számára elérhető több ezer kommunista hatalombirtokos karrierútja, és ez nemcsak a megismerhetőség szempontjából fontos, hanem azt is jelenti, hogy a pártállam működéséről és működtetőiről szabadon lehet végre beszélni, vagyis társadalomlélektani hatása van.

A kommunizmus áldozatainak emléknapja február 25. – minden évben emlékezünk. De a nemzeti emlékezetben 2024-re a megfelelő helyre került a kommunizmus megítélése?

Egymással ellentétes folyamatokat látok. A témáról egyre több könyv, film, kutatás jelenik meg, a kommunizmus bűneit rögzítő információbázis összeállt és hozzáférhető lett, ugyanakkor tapasztalni lehet egyfajta közömbössé válást is a társadalomban. Ne feledjük, ahogy egyre több információ lát napvilágot, egyre árnyaltabban, nem fekete-fehér történetként látjuk a kommunizmus éráját. Számos áldozattörténet egy adott életszakaszban túlélési történetbe vált, voltak meghurcoltak, például többen a börtönből kiszabaduló ’56-osok közül, akiknek valamilyen kompromisszumot kellett kötniük a hatalommal, így életútjuk nem csak áldozat- és hőstörténet. 

Voltak, akik végig következetesen ellen tudtak állni, de voltak olyanok is, akik a szabadulásuk fejében aláírtak ügynöki beszervezési nyilatkozatokat, és lehet, hogy utána soha nem jelentettek, de az is lehet, hogy kényszerűségből igen. Vigyázni kell, hogy nehogy újratabusítsuk ezt a kérdést, a történészek feladata, hogy keretezzék ezeket az élettörténeteket, segítsenek kontextusba ágyazni, megértetni az okokat.

De a fontos igazságokat ki kell mondani. A diktatúra diktatúra volt, a kompromisszumra kényszerülő áldozat pedig a diktatúra áldozata, akkor is, ha megkötötte azt a kompromisszumot.

A közömbösség nemzedéki probléma? A rendszer működtetőinek és áldozatainak többsége már nem él, a leszármazottaik igen, így a rezsim megítélése családi hagyományonként változó lehet, de a harmadik generációnak már nincs közvetlen tapasztalata a kommunizmusról. Ők közömbösek, vagy érdeklődőek?

a leegyszerűsített marketingszlogenekkel szemben távolságot tartanak. De a valós történetek érdeklik őket, ezeknél érzelmileg is bevonódnak, és kérdéseket tesznek fel. Az, hogy egy ember a szabadságát, az egzisztenciáját, a karrierjét, adott esetben az életét is hajlandó volt feláldozni azért, hogy szembe szálljon a diktatúrával, az megérinti őket. Ebben nagyon fontos szerepe van az oktatásnak, miközben a tömegmédia korában egyre nehezebb a nagy közösségi narratívákat eljuttatni a fiatalokhoz.

Lengyelországban nemrég készült egy felmérés, amely szerint a 35 évesnél fiatalabbak csupán 20 százaléka gondolja úgy, hogy II. János Pál pápa történelemformáló szerepe jelentős volt. Pedig ha van történelmi személyiség, akivel kapcsolatban erős a nemzeti emlékezet a lengyeleknél, akkor az éppen ő. A hitelesség és a személyesség lehet a két kulcs ahhoz, hogy ezek a narratívák eljussanak a fiatal korosztályokhoz.

A nácizmus-fasizmus megítélése a II. világháború után szinte azonnal a helyére került, a kommunizmusé a rendszerváltás után évtizedek múlva sem. Mi az oka ennek? Mi a nyugat-európai politika felelőssége ebben?

A rendszerváltás előtt a szovjet blokk értelmiségi köreiben volt egy olyan érzés, hogy van egy közös tudás Európában, miszerint a kommunista diktatúra és a szovjet megszállás rossz. Ha azt mondjuk, hogy 1956, 1968 vagy 1981, akkor ezek közös kulturális kódok, amelyeket Keleten és Nyugaton egyaránt értenek. De amikor lehullott a vasfüggöny, akkor szembesülnünk kellett azzal, hogy ami Kelet-Európában közös tapasztalat volt, azt Nyugat-Európában máshogy látták. Sok utópia, idealizált kép élt a nyugatiakban, és ez a közös kód kikopott. 

A kommunizmus áldozatainak Nyugat-Európában máig nincs egy közös emlékhelye, nincsenek benne a közös történeti emlékezetben, a téma a mai napig nincs a helyén.

A kommunista múlt feldolgozásában mely kelet-európai országok állnak jobban, és melyek kevésbé?

Ha a jogi felelősségre vonást, a jóvátétel kérdését nézzük, megállapíthatjuk: egyik posztkommunista országban – az egykori NDK-t is beleértve – sem sikerült a legfontosabb politikai felelősöket bíróság elé állítani úgy, hogy az egy világos, egyértelmű ítélet lenne. Ennek nem a letöltendő börtönbüntetés lett volna az értelme, hanem a jelképes üzenet: elítéljük a kommunizmus bűneit.

Még emlékszünk a rendszerváltás után az igazságtételi törvény körüli keserű politikai és jogi vitákra. A Zétényi–Takács-törvényjavaslat alkotmánybírósági kudarcát sokan egyenesen az igazságtétel vereségének értékelték. A Lex Biszku ennek orvoslására volt kései kísérlet. 

azonban nagy, jelképes, a társadalom számára egyértelmű üzenetet nem sikerült demonstrálni.

Miért nem? A NEB egyik feladata a vonatkozó jogszabály alapján „a kommunista diktatúra alatt elkövetett, el nem évülő bűncselekmények elkövetői körének felderítésében együttműködés az ügyészséggel”. A Biszku-ügy mellett milyen más eredmények születtek?

A NEB a Biszku-ügy idején alakult, mi akkor a per apropóján egy történész-jogász fórumot szerveztünk a jogi felelősségre vonás kérdéséről. A résztvevők arra a közös véleményre jutottak, hogy a kommunista diktatúra elítélésére ennyi idő elteltével valószínűleg már nem a jog a legjobb eszköz, a történeti minősítés, az ismeretek minél szélesebb körhöz való eljuttatása sokkal eredményesebb lehet.

A Kádár-rendszer megértéséhez fontos szempont, hogy 1956-ban a kommunisták hirtelen azzal szembesültek, elveszíthetik a hatalmat. Ezért is volt különösen véres a megtorlás, de az utolsó autonóm társadalmi csoport, a parasztság tsz-be kényszerítése után az 1960-as évek második felétől 

A nyílt és tömeges erőszakot ezért felváltotta egy kifinomultabb, manipulatívabb, de nagyon hatékony módszer. A politikai rendőrség továbbra is meghatározó szerepet játszott, csak a nagy nyilvánosság elől elrejtették.

Miért nem működhetett a büntetőjogi számonkérés Biszku vagy Mátsik György esetében?

A Biszku-ügyben az vált kulcskérdéssé, hogy a független, demokratikus rendszer eljuthat-e arra a pontra, ahol kijelenti, igenis van büntetőjogi felelősségük egy pártállami diktatúrában a döntéshozóknak. A bíróság úgy vélte, hogy mindannak, ami a párt legfelső fórumain elhangzott, nincs közvetlen jogi relevanciája. Tudjuk ugyanakkor, hogy a párt legfőbb hatalomként irányította az országot. Ezért is nevezzük azt a rendszert pártállamnak. Nagyon is van tehát felelőssége az irányítóinak.

Egyes ügyek egészen jól dokumentáltak, de például azokról az esetekről, ahol civilekre lőttek, leggyakrabban semmiféle írásos feljegyzés nem maradt fenn, hivatalos tűzparancs sincsen. Természetesnek vehető, hogy a rendszer nem örökítette meg saját törvényszegéseit. Ezért a múlt feltárásában a történettudomány sokszor messzebbre képes jutni, mint a jog és az igazságszolgáltatás. Történészként egyértelműen kimondható: 

A jog szempontjából azonban nem sikerült ezt bizonyítani, mert nem maradtak fenn a dokumentumok – lehet, hogy nem is voltak –, amelyek bizonyítanák a közvetlen felelősségét. Mi viszont a forrásokból le tudjuk vezetni, hogy amikor Csepelen, Salgótarjánban vagy Egerben eldördültek a fegyverek, az a központi politikai akarat szándékából történt.

A NEB fő feladata „a kommunista diktatúra hatalmi működésének feltárása”. Tíz év alatt hány kutatást, hány kötetet, hány videóanyagot tettek le az asztalra?

Kilenc tematikus honlapunk, internetes adatbázisunk van, amelyekben 

emellett a Magyar Nemzeti Levéltárral együttműködésben járási szintig lebontva a teljes vidéki pártállami struktúra személyi állományát dokumentáltuk a rendszerváltásig, ez további mintegy ötezer személyt jelent. Több mint 70 magyar és angol nyelvű kiadványunk jelent meg, száz órányi oral history-interjút vettünk fel, mintegy 600 ezer a videós tartalom-megtekintésünk. A kutatásaink számát nehéz pontosan meghatározni, mert egy kiterjedt kutatói hálózattal működünk együtt. Egy példa: az ’56-os perek adatbázisának nyilvánosságra hozása előtt, csak a 126 kivégzéssel végződött per feldolgozása során több százezer oldalnyi iratanyagot tanulmányoztunk át. Így ebben az egy projektünkben több mint harminc kutató vett részt.

Milyen együttműködésük van a hasonló tematikájú intézményekkel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárával, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézettel vagy a VERITAS Történetkutató Intézettel?

Közös projektjeink vannak. A levéltárak az iratőrzők, tehát velük automatikus az együttműködés, a többi intézmény kutatóit egy-egy projektben való részvételre szoktuk felkérni. Az ÁBTL főként a szikár adatokat hozza nyilvánosságra, a NEB pedig inkább értelmez, magyaráz, kontextusba helyez. Emellett az emlékezetkultúra alakítása is a feladata – ilyen szempontból az intézmények jól ki tudják egymást egészíteni.

A kommunista felelősök tevékenységének, személyi körének, vagyis a teljes képnek vajon hány százalékát ismerjük ma a kutatások révén?

Attól függ, melyik időszakot nézzük, és milyen döntéshozói szintet vizsgálunk. Ahogy közeledünk a rendszerváltáshoz, annál kevesebb az ismeret, ott látunk a legkevésbé tisztán, hiszen sok döntés szóban, személyes vagy telefonos egyeztetésen történt, és persze a tudatos iratmegsemmisítés mellett volt egy természetes szelekció, selejtezés is. Az 1956 előtti időből is rengeteg forrásról tudunk, ami nem maradt ránk, részben azért, mert leselejtezték azokat.

De ha egy arányszámot kellene mondani, hogy a legfelsőbb szintű politikai felelősök ügyeiről milyen mélységű jelenleg a tudásunk, akkor 100 százalékhoz képest mennyit mondana? 70-80 százalék?

Igen, körülbelül. A cölöpöket már levertük. 

Jelenleg a legkomolyabb történészi viták nem a kommunista elit tagjainak életútjáról folynak, hanem a Kádár-rendszer megítéléséről – arról például, hogy értelmezhető-e egyfajta modernizációs kísérletként, ami történt –, illetve a parasztság kollektivizálásáról, a téeszesítésről, a gazdatársadalom felszámolásáról, a kádári agrárpolitika társadalmi káráról. Itt még nagyon sok kutatás áll előttünk.

--

Fotó: Földházi Árpád