Meghívás a nagy hagyományra

Na, még egy könyv a konzervativizmusról – pedig már van jó pár! És ezekből néhánynak ugyanaz a szerzője is: Roger Scruton. Vagy öt könyvet írt a konzervativizmusról, ha nem veszem a szöveggyűjteményeket. Zavart okoz az erőben, hogy az Osiris 1995-ös, Mi a konzervativizmus? című Scruton-kötete valójában válogatás. Megjelent magyarul 2002-ben A konzervativizmus jelentése és 2023-ban a Hogyan legyünk konzervatívok is. És akkor most itt van még egy, melynek címe nemes egyszerűséggel A konzervativizmus (bár angol alcíme még hozzáteszi: meghívás a nagy hagyományra).

Jók ezek a könyvek, bár szerintem Scrutonnak sokkal jobbak azok a művei, amelyekben egy-egy témát gondol végig konzervatív szempontból. Azokra nagyobb szükség is van, mint még egy konzervativizmuskötetre, utóbbiak előnye a rövidség és a kompaktság.

Előző két, magyarul is megjelent konzervativizmuskönyvét tematikailag építette fel a szerző, a most megjelent „meghívás” viszont történeti megközelítésű, és történeti szempontból fejti ki a konzervatív gondolkodás – pontosabban inkább az angolszász konzervativizmus – fő elképzeléseit. A kötet fő erénye, hogy nem Edmund Burke-kel és a francia forradalommal indít, hanem az ókorral. Azaz hiába modern jelenség „a konzervativizmus” mint politikai filozófia és beállítódás, Scruton strukturális hasonlóságokat mutat ki Arisztotelésszel, akire egyébként sok modern konzervatív hivatkozik is. Tehát bár a modern konzervativizmus – mutat rá a szerző – a felvilágosodás terméke, a premodern szerzők fontosak voltak a számára, sőt „a konzervatív gondolkodás hajnalán Arisztotelész volt a tanítómester”. Sajnálatos viszont, hogy Scruton hanyagolja Platónt, illetve a platonista Szent Ágostont, utóbbi azért is fura, mert a modern angolszász konzervativizmus legalább annyit köszönhet Szent Ágostonnak, mint Arisztotelésznek. És szerzőnk az egész középkort elég röviden intézi el, egyedül Aquinói Szent Tamást említve.

Ezután tárgyalja a filozófiai konzervativizmus születését, kifejezetten Amerikára és Nagy-Britanniára fókuszálva, több olyan szerzőt is idevéve, akit joggal lehetne inkább liberálisnak tartani, mint John Locke vagy Thomas Jefferson. Mindenesetre a nagy vízválasztó, mint ismeretes, a francia forradalom, amely megszülte a konzervatív ellenállást: Edmund Burke-öt Angliában, a francia ellenforradalmárokat pedig a csatorna innenső oldalán. Ami a németeket illeti, Scruton két kedvenc szerzőjét állítja szembe: a liberálisnak bemutatott Immanuel Kantot a konzervatívnak bemutatott Georg Wilhelm Friedrich Hegellel. A franciáknál Joseph de Maistre-nek, François-René de Chateaubriand-nak és Alexis de Tocqueville-nek ad helyet.

Ezután az angolszász – és kicsit a német – kulturális konzervativizmust tárgyalja a kötet, írókat, költőket, gondolkodókat, aminek célja az volt, hogy „a konzervativizmust a politikai csatatérről átmentse az irodalom és a tudományos élet békés arénájába”. A békés aréna után azonban jön a huszadik század második felének nagy kihívása, „a szocializmus hatása”, ami liberalizálta a konzervativizmust, ugyanis a kollektivizmus ellenpontjaként individualistább lett. Itt főleg Friedrich Hayekkel és Ludwig von Misesszel foglalkozik a szerző, mellettük kortársával, Michael Oakeshott szkeptikus gondolkodóval, illetve Simone Weillel és José Ortega y Gassettel. Végül a mai konzervativizmus kerül szóba.

A kötet a hagyományos „nagy emberek” tárgyalásmódra épül, érthetően brit hangsúllyal. Sok ponton bele lehetne kötni a válogatásba, de amire Scruton szánta, arra kiváló.

Roger Scruton: A konzervativizmus. MCC Press, 2023