Biztos gazdasági haditervet vesz elő a kormány a magasnyomású gazdaságpolitikával

2024. február 05. 09:35

Olyan makrogazdasági stratégia ez, amely nemcsak engedi, de ösztönzi is, hogy a gazdaság teljes kapacitásai közelében működjön, ami teljes foglalkoztatást is von maga után.

2024. február 05. 09:35
null
Oláh Dániel
Oláh Dániel

A szerző közgazdász

A hazai közbeszédben az elmúlt hónapokban egyre erősödnek a magas nyomású gazdaság mibenlétével, hatásaival kapcsolatos viták. A jellemző kritikai álláspont úgy szól, hogy a magas nyomású gazdaság modelljét a kormány sajnos magáénak vallja, ami azért káros, mert annak alkalmazása végeredményben csak növekvő költségvetési hiányt, inflációt és gazdasági visszaesést okoz, középtávon tehát fájdalmas alkalmazkodással fizetünk meg érte, ha úgy tetszik, a „túlpörgetett” gazdaság (a magyar gazdaság jelenleg rendkívül távol áll ettől) végül nekimegy majd a falnak. A kritikusok rendre hangsúlyozni igyekeznek, hogy itt valamiféle egészségtelen, fenntarthatatlan, a gazdaságot túlfeszítő, túl nagy sebességbe kapcsoló törekvésről van szó, amiből természetesen egyensúlytalanságok egész sora következik, indokolt tehát félnünk a bőrünkre menő felelőtlen kísérlet miatt. 

Nem lehet nem azzal kezdeni, hogy mi is az a magas nyomású gazdaság, mert jól látszik, hogy a kritikusok és a gazdaságpolitikai döntéshozók egészen mást értenek alatta, így a viták jelentős részben elcsúsznak, a kritikusok az általuk megformált szalmabábot ütlegelik. Pontosabban, azt a fogalmat, ami a közgazdasági irodalomból hagyományosan következik, hiszen egy meglehetősen régi fogalom a vita tárgya, amit azonban a kormányzat bevallottan újraértelmezett és a jelenkorhoz igazított. A különböző gazdasági irányzatok más-más szempontokat emelnek ki, de abban talán minden fél egyetért, hogy ez a stratégia valamilyen dinamikát, nyomást keletkeztet, abban viszont már nincs egyetértés, hogy ez honnan származik, milyen hatásai vannak, és mindez előnyös-e a gazdaságnak. 

Az eredeti definíció szerint a magas nyomású gazdaság fogalma arra a helyzetre utal, amikor a gazdaságpolitikai döntéshozók szándékosan magas foglalkoztatási és kibocsátási szintre „kényszerítik” a gazdaságot, még akkor is, ha ez némileg magasabb inflációhoz vezethet. Egy makrogazdasági stratégia ez, amely nemcsak engedi, de ösztönzi is, hogy a gazdaság teljes kapacitásai közelében működjön, ami teljes foglalkoztatást is von maga után (érdemes elolvasni ezt Vojnits Tamás közgazdász interpretációjában is). Ez egy tudatos értékválasztás is, hiszen szakít azzal a nézettel, amely a „természetes munkanélküliség” különböző szintjeit engedi meg annak érdekében, hogy a munkanélküliek egy jelentősebb tömegével alacsonyan tartsa az inflációt (ezáltal a béreket, és kevésbé a profitokat igyekeznek leszorítani). 

A magas nyomású politika elutasítja azt a nézetet, hogy a munkanélküliség természetes és azt meg kellene őrizni, sokkal inkább a teljes foglalkoztatást tartja méltányos és hatékony társadalmi és gazdasági állapotnak. A munkaalapú gazdaság, mint társadalmi érték alapján berendezni kívánt gazdaságban szükségszerűen „magas nyomású” lesz az értéket a gazdasági valóságba átültető gazdasági modell. Számos esetben kimutatták már, hogy a magyar modell egyúttal inkluzív is, azaz, amint azt korábbi írásokban neveztem, „munkaalapú mobilitást” teremtett. Arányaiban a 2010 utáni években a legalacsonyabb keresetűek reáljövedelmi helyzete fordult a legnagyobbat. Mivel több embert von be ez a modell a munka világába, szélesebb alapú jövedelemnövekedést (és adóbevétel-növekedést) is eredményez, javítva a munkavállalók alkupozícióját. De ennek vajon milyen következményei lesznek?

A teljesítmény csak akkor növelhető, ha a ránk nehezedő nyomás is növekszik

Az ortodox nézet szerint a növekvő bérek emelkedő inflációban csapódnak le. Az ezzel szembenálló irányzatok viszont azt emelik ki, hogy a jövedelemnövekedés hatására a gazdaság termelékenysége is javulni fog. Az emelkedő bér ugyanis egy olyan alapvető inputköltség, amivel szinte minden vállalkozás szembesül. A növekvő költség a piaci környezet egy természetes változása, amire a vállalat képességei szerint vagy tud, vagy nem képes reagálni és itt mindkét eshetőség előnyösnek tekinthető, mert abba az irányba mutatnak, hogy a gazdaság összességében hatékonyabbá váljon. A kényszer (a „nyomás”) vált ki tehát egy kedvező kimenetű alkalmazkodási folyamatot azzal, hogy a munkavállalókat, mint szűkös erőforrást felértékeljük, piaci bérüket nem szorítjuk le ortodox gazdaságpolitikai eszközökkel mesterségesen. A felértékelődő bér, mint minden piaci ár, azt az üzenetet küldi, hogy olcsó munkaerőre nem lehet többé sikert, jövőt, jövedelmet, profitot építeni.

Ezt az üzenetet azonban nem elegendő cikkekben vagy tudományos folyóiratokban közhírré tenni – lásd kritikus közgazdászainkat, akik folyamatosan, kórusban a magas „hozzáadott érték” kifejezést ismételgetik. Ezt az üzenetet be kell építeni a gazdaságba, még csak nem is nagyvállalati stratégiai megállapodásokkal vagy üzleti szereplők győzködésével kell nyomatékosítani, hanem a teljes gazdasági környezetet minden szinten átható változások előidézésével kőbe vésni. A makrogazdasági menedzsment ebben a tekintetben „felülről” idéz elő korántsem kizárólag felülről, hanem alulról érkező nyomást. A magas nyomású gazdaságban tehát nem a gazdaság erőltetett, tervutasításos, föntről zajló túlpörgetése zajlik a kapacitásoktól függetlenül, hanem egy alulról felfelé ható, a gazdaságban szétterjedő, a várakozásokba beépülő, ösztönző stratégia mentén  éri el a végső célt, a termelékenységi ugrást azáltal, hogy a kapacitások határán (nevezik technológiai határnak is) való működés végül a kapacitáskorlátokat is feljebb tolja. 

Ez a stratégia természetesen egy komplex csomagban működik igazán jól, lásd az ipar túl korai leépülésének csapdáját megelőzni igyekvő újra, illetve új iparosítási stratégiát az FDI-bevonzással párhuzamosan, mert utóbbiak a termelékenységi javulás lehetőségeit keresni kezdő vállalati szektorba külföldről is új tőkét és tudásimpulzusokat hoznak be. Az átformálódó, feljebb lépő hazai kis- és középvállalati szektor így egyre több kapcsolódási pontot alakít ki a beérkező, a világ legkorszerűbb technológiáit hozó nagybefektetőkkel, ők együtt pedig kapcsolatokat építenek ki a helyi tudásbázisokkal, az újraértelmezett szerepű egyetemekkel. 

A magas nyomású gazdaság azon értelmezésében, amelyben az empirikus eredmények alapján érdemes hinnünk, a legkevésbé a kormányzati gazdaságpolitika, sokkal inkább sokszoros kényszerhelyzetek terelik a szereplőket a hatékonyságjavítás felé. A nemzetközi, legfelülről érkező, globális innovációs háborúban gyökerező verseny nyomása arra ösztönzi a jövő iparágainak főszereplőit, hogy keressék meg a jövőbeli sikereiket garantálni tudó gazdaságokat (ezt a folyamatot is ösztönzi a magas nyomású gazdaságpolitika). A külföldi tőkék és tudások aztán Magyarországon találnak egymásra és egyre kevésbé a fejünk felett, tőlünk függetlenül (duális gazdaság problémája), mert a külföldi szereplők egy átalakuló, pezsgő hazai magánszektort találnak, amelyet pedig az alulról érkező nyomás hajt (zöld átállás okozta energiadrágulás, illetve a bérnövekedés). A nemzetközi és az alulról érkező konszolidációs nyomás között ráadásul még ott lehet a makrogazdasági politika mellett az iparági versenyhelyzet adta nyomáshelyzet is.

A tudás mint végtelen erőforrás adja a felhajtóerőt

Hazai modellünket tehát nevezhetnénk éppenséggel nagy felhajtóerejű gazdaságnak is – tudomásunk szerint ez a kifejezés még nem foglalt –, ahol a gazdaság belső tartalékaiból, ösztönző állami segítséggel, de a magánszektor emeli egyre feljebb a gazdaságot. Így a magas nyomású gazdaság lehet képes kiszabadítani, kibontakoztatni a rejtett növekedési erőforrásokat – ismerjük a kritikusokat, akik rendre az összes növekedési forrás elapadását ismételgetik. A növekedési erőforrás azonban mindenhol ott van a magánszektorba beépülve, csupán ki kell azt engedni. Amikor ugyanis a vállalkozás szembesül azzal a növekvő költségek és a hazai, illetve nemzetközi verseny hatására, hogy már-már ellehetetlenül a korábbi modellje, akkor bizonyos esetekben működése során először fel kell tennie a kérdést, hogy mit lehetne másként, okosabban csinálni a jövőben. Gondolkodni kezd, újratervez, tanácsot kér, azaz tudást tesz a vállalatába, márpedig a tudás tudomásunk szerint a legkevésbé korlátos erőforrás.

Ha a fenti kérdésekre egy cégnél nincs válasz, akkor az adott vállalkozás makrogazdasági potenciál szempontjából zombivállalat, sőt, tarthatjuk erőforrástemetőnek. Ebben az esetben a továbblépés útja az, ha a vállalatok összekapcsolódnak, összeolvadnak, felvásárolják egymást, összeadják erőforrásaikat, mert ekkor extra erőhöz jutnak (mérethozadék, mérethatékonyság fogalma, ami hazánk esetében komolyan javítaná a termelékenységet is, mint az ebben a cikkben is olvasható). A keletkező nagyobb szereplők megszüntethetik a párhuzamosságokat vállalaton belül, de egész iparágakon belül is. Az értékláncok áramvonalasabbá és rugalmasabbá válhatnak, az erőforrások pedig szintén összevonhatók, amiből már következhet az is, hogy a nagyobb vállalat tőkével jobban ellátott lesz, ami beruházásokat tesz lehetővé és az innovációk létrehozásának, vagy csupán átvételének luxusát is megengedi (mert utóbbi is a magyar innováció fontos főútja). Természetesen ezáltal újabb és sokkal jobb minőségű munkahelyek jönnek létre, így szintén nagy szolgálatot tehetnek azok a cégek, akik képesek kimondani, hogy nem tudják kifizetni a felértékelődő emberi tényező árát, az emberhez méltó munkabért és átengedik munkavállalóikat a sikeresebbeknek, akik jobban képzik őket és tudják, miként lehet több értéket teremteni.

Ez a jelenleg is zajló szerkezetváltás mélyreható változásokat eredményez és kínálatot épít fel. Ez egyúttal termelékenységi növekedést is jelent, illetve a növekedési potenciál emelkedését. A több termelés és növekvő termelékenység pedig az, ami a legfenntarthatóbb módon szorítja le az inflációt, de ebből lesz költségvetési egyensúly is. Az inflációnál tartva pedig érdemes megjegyezni, hogy az jelentős részben írható a kínálati szűkösségek illetve a munkavállalók és vállalatok közötti piaci alkufolyamat számlájára. Tegyük hozzá, hogy a jelenlegi kereslethiányos hazai helyzet oldódása sem feltétlenül inflációs megugráshoz vezet, első körben inkább ahhoz, hogy megmenekülnek a nem kihasznált kínálati kapacitások.

A kínálati oldal rugalmasságán, illetve a verseny erősségén is múlik az inflációs reakció, márpedig a versenypolitikában már sikerült újításokkal hozzájárulni az infláció visszaeséséhez. A továbbiakban itt továbblépésekre nyílik lehetőség: fontos a társadalmi ártudatosság fejlesztése, a fogyasztói önszerveződés segítésével az alkupozíciók erősítése és akár társadalmi mozgalmak, szövetségek megszervezése abban az esetben, amikor egy-egy stratégiai szektor stratégiai szereplője elkezd visszaélni egy rendkívüli válsághelyzet adta lehetőségekkel. A makrogazdasági fundamentumokban megjelenő árnyomás ugyanis egy társadalmi konfliktuson keresztül jelenik meg a gazdaságban. 

Franciaországban például láttuk, miként lép be kiegyenlítő erőként a kormányzat a piacra, segítve a társadalmi érdekek érvényesítését, amivel valójában a magas nyomású gazdaság mellékhatásaként jelentkező infláció kezelése, semlegesítése történik meg. E célból eszközöket kell kidolgozni (az inflációt mozgató stratégiai árak azonosítása és befolyásolása), nem pedig a modell egészét elvetni, mivel a legkülönfélébb intézkedésekkel is visszaélhet egy-egy gazdasági csoport mások kárára, ráadásul bármilyen növekedési modellben. Emellett a Phillips-görbe ellaposodása, vagy a hazai infláció döntően külföldi eredete is abba az irányba mutat, hogy az inflációt okozó tényezők hatóereje, fontossági sorrendje is változóban van. A számos inflációs ok közül érdemes lehet egyébként a munkavállaló családok jólétét a legkevésbé (közvetlen módon, például munkahelyen keresztül) érintőket kezelni. Az inflációs hatások kezelése minden esetben elosztási kérdés, emiatt a politika tudja az értékeket megjeleníteni a folyamatban, így a döntés is politikai lesz.

A másik serpenyőben azonban több kedvező hatás halmozódik: a magas nyomású gazdaságban a gazdasági aktivitás magasabb adóbevételekhez vezet (fokozottan érvényes a hazai fogyasztásalapú költségvetés esetében), miközben az automatikus stabilizátorok kiadásai csökkennek. A reálgazdaság értékteremtői – a cégek és a munkavállalók – jövedelmeinek növekedése után, abból következően a költségvetés bevételei is emelkedhetnek, így az aktivitás az egyensúly irányába hat.

Épp egy magyar közgazdász mutatott rá, hogy működik a képlet: nem az alacsony költségektől leszünk versenyképesek, épp ellenkezőleg

Utolsó hosszabb megjegyzésként, a közgazdászoknak a legritkább esetben van saját és új gondolatuk, ami nem baj, ennek tagadása már inkább az. Azonban a közgazdász felelőssége, hogy a rendelkezésre álló eszköztárból és a korábbi generációk által felhalmozott tudásanyagból a mindig megújuló helyzetekre alkalmazza a régi gondolatokat. Magam is így tettem évekkel ezelőtt, amikor az Economic Questions portálon közölt elemzésben szerzőtársammal megmutattam, hogy érdemes a neves magyar közgazdász, Káldor Miklós (Cambridge University) gondolataira figyelnünk, mert érdekes módon az újszerű megoldásokat kereső közgazdászok nemzetközileg mintha nagyobb tiszteletben tartanák, mint mi magunk.

Káldor 1978-ban megfigyelte, hogy a legdinamikusabban növekvő gazdaságok furcsa módon épp azok, amelyek egyúttal a leggyorsabb munkaköltség-növekedést is mutatják. A neoklasszikus közgazdaságtanban ismertté vált Káldor-paradoxonban persze semmi meglepő nincs: az összefüggés ma is teljesül, a hosszabb időtáv alatt jelentősebb bérnövekedést mutató országok átlagosan nagyobb gazdasági növekedést mutatnak fel. A nyomás alatt tartott gazdaság ugyanis valóban szintet lép.

Az említett vizsgálat azt is megmutatta, hogy a magasabb bérnövekedés átlagosan magasabb exportpiaci sikerekkel járt együtt, amire Magyarország ráadásul az egyik legjobb példa. Számos más kutatás bizonyította, hogy nem az árak és költségek, azaz az olcsó bérek határozzák meg az exportsikereket a fejlett világban, hanem a technológiai és kapacitástényezők, illetve a beruházások. 

Tegyük hozzá, hogy ez nem azt jelenti, hogy az olcsó béreknek soha nincs szerepe a felzárkózási folyamatban, hanem azt, hogy az olcsóság egy korábbi fejlődési szakaszhoz tartozó hasznos mérföldkő. Ezen azonban hazánk túljutott, hiszen mára utolértük a japán gazdaságot is. A fejlődési szakaszváltást a gazdaságpolitikának is követnie kell. Nem véletlenül írnak arról a hazai lapok, hogy „nagyon megdrágult a magyar dolgozó a multiknak”. Ez nem a növekedési modellünk gátja vagy zsákutcája, hanem organikus továbbfejlődési képességének bizonyítéka, hiszen épp a gyorsan „dráguló” magyar munkaerő mellett érkeznek hazánkba a jövő iparágainak azon óriásberuházásai, amelyekért az egész világgal versenyben voltunk. Kormánypártisággal nem vádolható lapok szerint ugyanis a BYD többek között azért választotta Szegedet, mert közel van az egyetem és a lézerközpont, ami semlegesíti azokat a tudományos köntösbe öltöztetett propagandisztikus állításokat, hogy az elektromobilitással nem csak hogy összeszerelőüzemek, de azok közül is a legkárosabb, szinte nulla hozzáadott értékű, sőt, már-már értéket kivonó szereplők hajtják uralmuk alá a magyar gazdaságot. 

Az igazság ezzel szemben az, hogy a világ leginnovatívabb vállalatai épp a világot átszövő, de különböző lokációkban gyökeret eresztő tudáshálózatokat építenek fel. Magyarország ezeknek az értékláncoknak a kulcsállama lesz, mert a magas nyomású gazdaság felhajtóerejére még a legnagyobbak is szeretnének felülni. 

Egy dolog maradt feladatként: hogy az idei évben minden szinten növekvő nyomást érzékeljenek a vállalataink, amire minden eddiginél több támogatási lehetőséggel tudjanak reagálni. Ez már rég nem ingyenpénz, a potyautasok korát pedig a magas nyomás szelekciós ereje zárja le – az állam nem pótolja az erőfeszítést, viszont kiegészítheti azt, megsokszorozva annak hatásait.

 

Kapcsolódó cikkek

Összesen 36 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
sexykitty-41
2024. február 17. 19:44
🍓 ️ F­­o­­r­­r­­ó­­ l­­­á­­­n­­yok sz­ex­­et ak­ar­­n­ak, ba­­­sz­­­d m­­­eg ők­­­et itt 👉 𝗪­­­𝗪­­𝗪­­­.­­­𝗖­𝗨­𝗠𝟰­.­𝗙­­𝗨­𝗡
bunko-jobbos
2024. február 05. 19:35
Értem én, lehet benne valami, de Románia is utolért minket (arról viták vannak, hogy lehagyott-e, de mindegy is). Ott is magasnyomással üzemelnek vagy csak simán ha nem csinálnak semmit a politikusok, akkor is megy az üzlet?
Genusnextgen
2024. február 05. 12:42
Maganyomású orbán-migránsok magasszintű foglalkoztatása sejlik fel a kipcsak-cigány magasröptű agyfosása mögött Buksikáim.
zsocc44
2024. február 05. 12:19
A kedvenc részeket kihagyta a szerző! Az EU-ból érkező pénz, kb 4%-a a magyar GDP-nek. Érdekes módon, mindig kb ennyivel “növekszik” a magyar gazdaság. Persze nem COVID idején. 4,2 millió munkavállaló, ebből elég sok, nem Magyarországon vállal munkát. A teljes foglalkoztatottság, nekem ismerősen cseng, de biztosan csak a korom miatt. Akkor sem sikerült…
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik