Erzsébetváros után a XIII. kerületben is petíció indult az ott lakók parkolási díjainak emelése ellen
Az újlipótvárosi lakó szerint erről szó sem volt a választások előtt.
„Szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek” – ezt írta a szüleinek búcsúlevelében Bauer Sándor.
Éppen 55 esztendeje, 1969. január 20-án a 17 éves ipari tanuló, Bauer Sándor a budapesti Múzeumkertben benzint locsolt a testére, majd meggyújtotta a ruháját. A fáklyaként égő fiatal két magyar zászlót tartott a kezeiben. Miután eloltották a lángokat az oda sietők, megkérdezték a súlyosan megégett Bauert, hogy miért csinálta, ő pedig azt válaszolta: a cseh testvér is megtette. Mindezzel a cseh Jan Palach-ra utalt, aki négy nappal korábban Prágában gyújtotta fel magát tiltakozásul azért, mert a Varsói Szerződés országai megszállták Csehszlovákiát. Bauer Sándor még délelőtt több búcsúlevelet is írt. Az egyik barátjának a következőt:
„Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember.
Harcoljatok úgy, ahogy azt én tanácsoltam. Tűzhalált halok, akárcsak az a csehszlovák fiatal. Igy tiltakozom az orosz megszállás ellen.” Szüleinek is hagyott búcsúlevelet, amelyben többek között ez állt: „szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek.”
Szerdán, tehát Bauer tette után két nappal a Népszabadságban, a szocialista párt hivatalos lapjában csupán egy rövid hír jelent meg a 8. oldalon (már az is csoda, hogy megjelent…). Olyannyira figyeltek arra, hogy ne legyen kiemelt helyen Bauer önégetésének információja, hogy a 26 hírből a huszonötödik helyen szerepelt a következő közlemény: „Bauer Sándor, 17 éves budapesti ipari tanuló, aki már 1967-ben, 15 éves korában sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, hétfőn, a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba, állapota válságos.”
Kellett a hely a fontosabb híreknek. Mint például annak, hogy Berlinben megkezdődött a KGST soros ülése, és Betlen Oszkár nagy nekrológjának, akiről tudni lehet, hogy szerkesztője volt a levert 1956-os forradalom után a párt propagandakiadványának, az úgynevezett fehér könyvnek, amely az „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben” címmel jelent meg több kötetben.
A Népszabadságban megjelent hír azt sugallta, hogy egy labilis, öngyilkosságra hajlamos fiatal, ideológiáktól mentes tettéről van szó. Mivel azonban a nyugati sajtó felkapta a történteket, a német hírügynökség is beszámolt róla, a pénteki Népszabadság reagált (már a 6. oldalon…) a DPA mondatára, amely szerint „a magyar fiatalság körében nagy lehet az izgalom.” A következő jelent meg a pártlapban: „A valóság az, hogy sem a fiatalság, sem az idősebbek körében nem okozott megrázkódtatást a szerencsétlen, idegbeteg fiú önégetése.
Mindenki megértette, hogy itt patológikus, a betegség területére tartozó esetről van szó.”
Miközben mindez megjelent a Népszabadságban, a rendőrég már régen kihallgatta Bauer Sándor szüleit és a környezetéből mindenkit. A fiú súlyos égési sérülésekkel feküdt a Honvéd kórházban, a szobája előtt rendőrök posztoltak, őt pedig többször is kihallgatták, majd elrendelték az előzetes letartóztatását is, mivel: „Az eddigi meghallgatott tanúk vallomásából az is megállapítható, hogy a nevezett barátai és ismerősei körében a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokra, továbbá a Magyar Szocialista Munkás Párt és a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányra gyalázó kijelentéseket tett.”
Bauer Sándor végül január 23-án belehalt a sérüléseibe. A temetését a hatóságok intézték, a szülők senkit sem értesíthettek az időpontról. A temetésén titkosrendőrök figyeltek árgus szemekkel, a legcinikusabb közlemény pedig a Budapesti Rendőr-Főkapitányságon született: „Amennyiben a halott elhamvasztását kérnék, úgy ezt elősegítjük, miután a továbbiak szempontjából politikailag előnyös…”