Ha az LMBTQ-komjúniti zászlaját lehet szivárványosnak nevezni, akkor minden további nélkül a tádzsikot is lehet magyarnak. Ne hagyjuk elrabolni a szivárványt!
A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet eső- vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk és színeire bomlik, kialakul a színképe, más néven spektruma. Eddig a wikipédia-definíció – posztmodern jelenünkben ugyanakkor szinte már lehetetlen, hogy ne fusson végig agyunk hátsó traktusában egy komplett, ideológiai harcokkal gazdagon tarkított kód, ha akár csak meghallunk olyan szavakat, mint „szivárványos” vagy „szivárványszínű”. Ez teljesen természetes is,
hiszen az ember – hangsúlyokból, pillantásokból, kikacsintásokból – ösztönösen is ráérez, ha egy szó, vagy egy fogalom ideológiailag vagy történelmileg terheltté, konfliktusossá válik,
vagy jelentésmódosuláson megy keresztül. A jelentésmódosulás lehet hosszú, természetes folyamat eredménye, vagy felülről jövő, a nyelvet használókra kvázi-hatalmi eszközökkel rákényszerített újdonság. És mivel minden nyelv alapja, hogy a szavak ugyanazt jelentik minden nyelvhasználó számára, ezért amikor jelentésük megkérdőjeleződik, módosul, vagy akár el is tűnik, erejük is értelemszerűen csökken. Ezért is megdöbbentő a tapasztalat,
hogy még a magukat konzervatívnak valló szerzők túlnyomó többsége is milyen könnyedséggel emleget „szivárványos zászlót” vagy „szivárványcsaládot”
– mely kifejezések egyértelműen szó- és szimbólumrablások eredményei –, meg sem kísérelve a progresszivizmus nyelvi (és gondolati) úthengere által simára aszfaltozott sztrádán kívüli haladást.
A szivárvány önmagában vett szimbolikája nagyon erős (a vihar elvonul, jön a megnyugvás, mindezt csodaszép színekkel adja értésünkre a természet), nem csoda, hogy minden kultúra és/vagy vallás társított hozzá valamely pozitív jelentéstartalmat. A Teremtés könyvében Noé történeténél Isten az özönvíz végét jelzi vele imígyen: „Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére. / És monda az Isten: Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek, és minden élő állat között, mely ti veletek van: / Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között. / És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben.” (1Móz9, 11-14)
Saját kultúrkörünkben a szivárvány szimbolikája innen, az ószövetségi, Isten és ember közti szövetségtől indul – ha tetszik ez valakinek, ha nem.
Kezdjünk hát a családnál. Kevés az olyan família Magyarországon, ahol a kollektív mementók az 1944-es és 1945-ös évekről pozitív emlékeket őriznek. Egy, a számtalan egyéb tragédia árnyékában könnyen feledésbe merülő adat, hogy az élelmezési és gyógyszerellátási problémák, valamint a front átvonulása miatt ebben a két évben hiretelen több, mint másfélszeresére szökött fel a csecsemőhalandóság.
A háború lezárultával újra felszökő fertilitás okán
a köznyelv elkezdte szivárványgyerekeknek nevezni azokat a csecsemőket (különösen, ha ikrekről volt szó), akik voltak olyan szerencsések, hogy mindkét szülőjük túlélje a világégést
– még ha idősebb testvérük nem is – és így lehetőséget kaptak az életre. Reménységként mintegy családjuk számára (ők voltak a szivárványcsaládok), mint az özönvíz utáni megmaradtak. Ettől a csodálatos népnyelvi leleménytől sikerült mára eljutni oda, ahova. Komoly munka van benne, annyi szent, ettől viszont még semmi szükség nem lenne bedőlni neki.
A szivárványcsalád továbbra is egy olyan család, ahova korábbi tragédia (kései vetélés, halva születés, csecsemőhalál) után rövid időn belül új gyermek érkezik.
Az életmód-közösségek pedig keressenek maguknak másik elnevezést és szimbólumot – természetesen nem lesz ilyen, és mivel a beszélt nyelv konszenzuális-többségi eszköz, ezért sikeres rablás esetén a jelentésmódosulás is könyörtelenül végbemegy. De legalább saját hatáskörben érdemes lenne megtenni a megtehetőt és elolvasni az apróbetűs részt is.
Ezt is ajánljuk a témában
Most, amikor a „humánum” jegyében mintegy erkölcsi paranccsá kezd válni az anya-anya vagy apa-apa felállás jóváhagyása, jó lesz jegyzőkönyvbe vennünk néhány merész ellenérvet is. Francesca Rivafinoli írása.
Térjünk át a vexillológiai (zászlótani) gyorstalpalóra. Fogalmilag kizárt, hogy a betűleves-„közösség” drapériája szivárványos legyen, hiszen a szivárványnak hét színe van (vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó, ibolya), a drapériának pediglen hat, ezért az legfeljebb színes-sávos, csíkos, vagy tarka. Részletesebb kifejtésért errefelé tessék fáradni. Egészen brilliáns, hogy interszekcionalizmussal terhelt jelenünkben inkább egy rendkívül gazdag történelmű dél-amerikai város változtat zászlót „a félreértések elkerülése végett” – persze mint tudjuk, az egyenlők társadalmában mindig vannak egyenlőbbek.
Ahogy az is fura, hogy azt a (hétszínű) szivárványos zászlót, amit a hatvanas években az atomfegyverkezés elleni békeszimbólumként kezdtek el Olaszországban használni, egy ilyen egyszerű átkeretezéssel ennyire eltérő tartalommal lehessen megtölteni.
És abban is van igazság nem is kevés, hogy ha a komjúniti zászlaját lehet szivárványosnak nevezni, akkor minden további nélkül a tádzsikot is lehet magyarnak, vagy a magyart tádzsiknak, hiszen apró különbségeken minek is fennakadni.
És van tovább is, a szavak szintjén: a manapság már kvázi-magyar szónak számító prájd obligát „büszkeség”-nek fordítása. Kevesen tudják, hogy a pride az angolban kettős jelentést hordoz és nem csupán büszkeséget, hanem kevélységet is jelent – ezért szerepel a hét főbűn listáján is, ahogy az idősebbje a Brad Pitt és Morgan Freeman főszereplésével készült Hetedik-ből emlékezhet rá. Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényének (eredetiben: Pride and Prejudice) magyar címe pedig valószínűleg az alliteráció megtartásának kényszeréből született, hiszen a cselekmény és a karakterek ismeretében a Kevélység és előítélet jóval leíróbb (még ha kétségkívül kevésbé jól is csengő) lett volna.
Mindjárt más lenne a gendersemleges személy fekvése, ha kevélység menetéről, hónapjáról, akármijéről lenne szó.
A fogalom latin neve superbia, ami talán nem minden fül számára cseng ismerősen, az ógörög elnevezés, ami nem más, mint a hübrisz, annál inkább. Ellenpárja pedig az a humilitas (alázat), amit tudósok, sportolók, edzők, vagy a manapság oly’ népszerű motivációs coach-ok is javasolni szoktak, mint a siker egyik nélkülözhetetlen előfeltétele.
Jusson eszébe minden kedves tollforgatónak legközelebbi cikkénél, hogy a fogalmak pontos használata minden kommunikáció alfája és ómegája.
Aki pedig hagyja, hogy elrabolják a szavait, pórul jár – és magára vethet.
Egy, a Közel-Kelet jóval őszintébb és kíméletlenebb világában felnőtt kedves barátomat arra tanította a bazárban pallérozódott üzletember édesapja: „fiam, ha valaki átver téged, az nem az ő hibája, hanem a tiéd, mert hagytad”. Többek között ezért sem érdemes életidegen, használhatatlan és működésképtelen elképzelések gazdáinak világmegváltó társadalommérnökösködési és nyelvpolitikai sorvezetői szerint élni az életünket. Legalább magunkkal szemben legyünk tisztességesek – kiterítenek úgyis.
Ezt is ajánljuk a témában
A korszellem beteg, sötét és mérgezett, és ezt csak az nem tudatosítja magában, aki egészen hülye. Egészen hülyéből pedig nem kevés van, ezt el kell ismernünk. Győrffy Ákos írása.
Nyitókép: MTI/EPA/Hollie Adams
A Tisza 8 évben maximalizálná a kormányfői tisztség időtartamát. De van itt egy kis bibi! Kovács András írása.
Elmagyarázta azt is, hogy a kultúra feladata az ő meglátásában mi is.
Az elmúlt másfél évtizedben – a mindenkori kivételek előtt bár tisztelegve – kormányzati szinten ilyen drága Palikkal voltunk kultúraügyekben körül véve.
A nyugati civilizáció alapjai a középkori európai intézmények, a kereszténység és az európai népek hagyományai – Szilvay Gergely könyvajánlója.
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
Nem bánta volna, ha Mohamed Szalah eltalálja a kaput…
Az énekesnő is jelen volt az eseményen.
