Nagyon nehéz nem eutanáziapártinak lenni, amikor évek óta szenvedő, fejtől lebénult emberekről van szó

„Nagyon nehéz nem eutanáziapártinak lenni, amikor évek óta szenvedő, fejtől lebénult emberekről van szó, vagy elviselhetetlen fájdalmaktól szenvedő (s lehetőleg idős) végstádiumos rákbetegekről.

Ilyenkor a pap is elhallgat, ha nem akar a középkorból ittmaradt kegyetlen vallási fanatikus színében feltűnni.

Hiszen ilyenkor sose a 17 éves, testileg egészséges holland lány esete kerül elő, csakis a végstádiumos (lehetőleg öreg) rákos és a fejtől lebénult halálos betegeké.

Ilyenkor nem fogalmazódik meg a kérdés az orvosokban, hogy hol a határ, ahogyan az se, hogy ha mindenhol van műhiba, itt miért ne lenne.

Ilyenkor nem gondolhatunk bele, hogy miért kellene külső segítség egy cselekvőképes öngyilkosnak, ahogyan abba se, hogy egy orvost rákényszerítene a törvény az irgalom nevében olyasmire, amire talán az nem lenne hajlandó.

Ilyenkor fel se merül a jogászban, hogy lehetnek visszaélések a kegyes halállal. A szociológusban sem, hogy vajon az eutanázia elterjedése korrelál-e a társadalom elöregedésével.

Ilyenkor nem kerül elő a kérdés, hogy ki dönthet annak a sorsa felől, aki nem tud a saját sorsa felől dönteni, mint az a csecsemő, akit a szülei nem akartak lekapcsolni a gépről, fogadta volna a Vatikán, s emiatt még olasz állampolgárságot is kapott, de a brit orvosok úgy döntöttek, hogy olyan fájdalmai vannak, amiért is kegyesebb dolog őt kiiktatni.

Ilyenkor senki nem mer arra utalni, hogy 1939-ben az Aktion T4 a súlyos, gyógyíthatatlan betegségre, a nyomorultak szenvedésére hivatkozott, amikor felhatalmazta az orvosokat a kegyes halál kiosztására.

Ilyenkor nem jut eszünkbe, hogy ha a kegyes halál a kultúránk megszokott, szerves részévé válik, pontosabban: kialakul a maga saját kultúrája, mik is lehetnek a hosszabb távú következmények. Talán divat lesz és üzlet. Kanadában már az orvos ajánlja az eutanáziát, amit reklámoznak is az erre szakosodott vállalkozók.

És ilyenkor fel se merül, hogy a pszichopata megtalálhatja a maga legitim hivatását, mert szeret istent játszani.

Ilyenkor nem merül fel a filozófusok fejében, hogy a kereszténység előtti pogány antik, viking, azték stb. erkölcs térhet vissza, mely egyúttal a felvilágosodás alapjainak megkérdőjelezésével szokott együttjárni.

Mert az egész kérdés csakis és kizárólag a fejtől lefelé megbénult és a végstádiumos (s lehetőleg öreg) rákbetegekkel szembeni irgalomról és annak hiányáról szól.”

Nyitókép: Ficsor Márton/Mandiner