Muszáj boldognak lenni karácsonykor?

„A sátán ugyanis egyet akar: elpusztítani minket. Amit azzal tud elérni, ha eltávolít minket Istentől, az Ő útjától. Valamilyen függőségbe hajszol, ezáltal legyőzi a valós lényünket. De nem siet. Nem feltétlenül fontos neki, hogy azonnal pusztítson el. Mindenkinek ismeri azonban a gyenge pontjait. Van, akit arra tud rávenni, hogy kifelé forduljon, és az ürességet, a hiányérzetet, saját lelkének valódi vágyaitól, az isteni úttól való eltávolodást külső impulzusokkal próbálja kompenzálni. Kockáztasson, kiégjen, »szétrobbanjon«, és ezzel pusztítsa el önmagát. Van, akit pedig arra vesz rá, hogy befelé forduljon, és az ürességet, hiányérzetet, a vágyait elnyomja, és ez szép lassan pusztítsa el, belülről.

De Krisztus győzött a halál felett is. A feltámadással. Az elkerülhetetlen fizikai halál után a lélek számára van további – ráadásul örök – élet, ami Krisztuson keresztül minden keresztény számára elérhető. Jézus azonban nemcsak a túlvilágon, hanem a földi, fizikai életben is reményt jelent. Ha beengedjük az életünkbe és követjük őt, ha rábízzuk magunkat, engedjük, hogy irányítsa az életünket, és nem szorítjuk ragaszkodva a kormányt, akkor a »keskeny kapu« után az úton már könnyedén tudunk járni, akár »szökdécselni« is.

Az az állapot, amivel itt a földön a legközelebb juthatunk a menyországhoz. Egy gyerek számára ez az anyai szeretettel kezdődik, ami még valahol az isteni szeretetnek egyfajta földi leképeződése. Ha ezt nem kaptuk meg kellően, abból adódnak a lelki traumáink. Erre reagálunk valahogy – megint csak habitustól függően »kifelé« vagy »befelé«. Ha hiányunk van szeretetben, akkor vagy megpróbáljuk csak azért is megszerezni valamilyen pótlékból, vagy feladjuk, és megpróbálunk szeretet nélkül élni. Pedig van igazi megoldás: egy másik emberrel közösen megtalálni és megélni a szeretetet. Úgy, hogy a szerelmi viszonyba behívjuk Istent, Jézust is. Azáltal, hogy az ő tanításai szerint szeretjük a másikat. Hogy betartjuk a másik felé az isteni intelmeket. Nem (csak) azért, hogy elkerüljük a bűnt, hanem a saját érdekünkben. Mert az isteni parancsok értünk születtek, nem ellenünk. Ha betartjuk őket, azzal a saját életünket tesszük könnyebbé – hiszen azt az utat járjuk, amit Isten kijelölt. Persze néha bukdácsolunk, de ahányszor elkerülünk egy »kátyút«, egy kísértést, utána mindig annál jobban érezzük magunkat…

Megint csak nem kell még csak hívőnek sem lenni; a pszichológia is régóta axiómaként kezeli, hogy az ember két alapvető érzése a szeretet és a félelem; minden más ezek valamelyikéből ered. Öröm, önzés, harag, bármi. Mind vagy a félelemből, vagy a szeretetből jön.

A gondoskodó, odafigyelő, az irányítást elengedő, önmagunkat, saját egónkat háttérbe szorító, a másikat piedesztálra emelő szeretet. A sátán legfőbb fegyvere pedig a félelem. A félelem a kontroll elvesztésétől. Attól, hogy nem mi irányítunk, vagy hogy nem vagyunk elég jók, nem tudunk megfelelni, hogy elveszünk a világban, vagy hogy elveszítünk valamit/valakit… A sátán félelmet kelt, ami ellen aztán (hamis) biztonságot keresünk (például a pénzt). Ebben viszont már ő irányít. Azt az illúziót kelti, ígéri, hogy megszűnik a félelem. De aztán a félelmen keresztül manipulál, és a (hamis) biztonság elvesztésével tud minket zsarolni, sakkban tartani. A »félelemtől való félelem« által köt minket gúzsba.

Jézus nemcsak a halált, de a félelmet és a sátánt is legyőzte. Ezért is annyira jó az ő útja. És ezért ne is az ünnepi forgatagban keressük a karácsonyi boldogságot, hanem benne.”

***

A nyitókép illusztráció. Fotó: ARUN SANKAR / AFP