Jaj, JAJ, Orbán lefóliázza a művészettörténetet!

2023. december 22-i dátummal olvashatjuk Ungár Péter oldalán (is): „Mai hír, hogy jövőre már választható tárgyként sem lesz elérhető a művészettörténet, mint önálló tárgy, és érettségizni sem lehet majd belőle”. (A „mint” előtti vessző kérdésére lejjebb még visszatérünk.)

Ropogósan friss, „mai hír” tehát az ellenzéki nyilvánosság számára, hogy a 2020. (kettőezer-húsz) január 31-én megjelent Nemzeti Alaptantervnek megfelelően 2024-től megszűnik ez a lehetőség. Addig a pillanatig, amíg a sajtó be nem számolt a „Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományi Osztálya Művészettörténeti Tudományos Bizottságának” fura ütemérzékkel 2023 karácsonyára időzített közleményéről, évekig senki nem tartotta fontosnak tematizálni a dolgot, most azonban varázsütésre kitör az össznépi világvége-hangulat, hogy azután legkésőbb az első szelet bejglivel messzemenően feledésbe is merüljön az egész –

Amennyiben valóban a kultúrnép mivoltunk forogna kockán amiatt, hogy 2024-től nem lehet állami iskolákban külön (fakultatív) jegyet kapni művészettörténetből, hanem csak a művészettörténetet is magában foglaló vizuális kultúrából, akkor mindenképp szégyen lenne minden illetékesre nézve, ha ez ellen (a naplopó bölcsészekkel kapcsolatos sztereotípiákat sajnálatosan erősítve) annyit sikerült fél évtized alatt lépni, hogy 2023. december 22-én néhány órás időintervallumban mindenki elsírja bánatát az interneten, aztán megnyugodva lapozunk tovább az aktuális címlap aktuális hírére.

Úgyhogy vegyük ennél komolyabban a dolgot és időzzünk el mellette egy keveset. Ha engem kérdeznek, részemről (kivitelezhetőség esetén) 

néhány tényt viszont rögzítsünk azok kedvéért, akik ma ebben a vizsgában látják civilizáltságunk egyik zálogát.

2023 májusában összesen bő 74 ezer végzős diák érettségizett. Ha kimondjuk, hogy műveltebb lesz egy-egy évfolyam attól, hogy 0,17 százalékuk a művtörit választja ötödik tantárgynak, az azt is jelenti, hogy bármilyen közösségben elegendő lehet kovászként 0,17 százaléknyi humán értelmiségi. Ez azért elég nagy felkiáltójel mindazoknak, akik diplomásként a kanapéjukról birkázzák a népet és kárognak a helyzet javíthatatlansága miatt, ahelyett, hogy érdemben bizonyítanák, milyen hozzáadott értéke van a társadalomban a magu(n)kfajta bölcsészeknek.

Ehhez képest egy ismert író, irodalomtörténész, kommunikációs szakember például azzal kommentálja a fakultatív érettségi megszűnésének hírét, hogy „Ahol (…) a fiatalok nem ismerhetik meg a képzőművészet történetét és meghatározó alkotóit, ott a világ megismerésének és megértésének lehetőségét veszik el tőlük”. A legnagyobb tisztelettel: ne égessük már a bölcsészeket a helyzet ilyen szintű félreértelmezésével. Ha valóban az történt volna, hogy a komplett közoktatásból száműzték Michelangelót és Csontváryt, és nemhogy lefóliáznának, de még körbe is lakatolnának országszerte valamennyi fellelhető képes albumot és blokkolnának minden vonatkozó internetes tartalmat, akkor se lamentálni kellene, hanem határozott ellenállást hirdetni,

Már rég toborozni kellett volna az önkénteseket, akik szakköri keretek között vagy akár földalatti mozgalom formájában átadják a vonatkozó ismereteket.

Persze jogos, hogy nem történt ilyesmi, hiszen

éppúgy elvárás már középszinten is a prekolumbián kultúrák ismerete, mint a transzavantgárdé; nemhogy képesnek kell lenni ismeretlen művek stílusjegyek alapján történő meghatározására, de még egy projektfeladatot is el kell készíteni az érettségire – középszinten például idén az egyik választható témaként a 150 éves Budapest egyes épületeit kellett elemezni, turisták számára infografika formájában bemutatni, valamint egy képzeletbeli városi palota homlokzati tervét kellett elkészíteni.

Ha az irodalomoktatás súlyos problémájának látjuk, hogy nem az olvasás megszerettetésére irányul, egy-egy ínycsiklandozó részlet felvillantásával, akkor most hirtelen miért temetjük a művészettörténetet azért, mert a vizuális kultúra tantárgy egy-egy ínycsiklandozó részletet villant fel és jár körül?

Az már egy jogosabb problémafelvetés lenne, hogy negyediktől alapértelmezetten miért csupán heti egyszer 45 perc jut a vizuális kultúrára;

Lásd a most siratott művészettörténet-érettségit – ha épp ellenkezőleg, most vezetnék be, akkor az lenne a kifogás, hogy mennyire elavult azokkal a száraz definíciókra és bemagolható adatokra rákérdező feladataival.

Külön sajnálatos, hogy Ungár Péter is minden utánanézés és körültekintés nélkül áll be a kórusba: „nem tett még rosszat élő embernek, ha megtudta (sic!) mondani kicsoda Ferenczy István” – írja. Szőrszálhasogatás lenne felvetni, hogy azt a vesszőt, amely a bevezetőben idézett mondatban a „művészettörténet, mint önálló tárgy” résznél tévesen van kitéve, inkább itt kellett volna bevetni a „kicsoda Ferenczy István” előtt;

Jaj-jaj – sopánkodunk –, a diákok nem fogják tudni, ki volt Ferenczy István (aki egyébként művészettörténetből nem volt nevesítve, vizuális kultúrából viszont nyolcadikban már előkerülhet, emelt szinten pedig kifejezetten tananyag, csakúgy, mint Vajda Lajos vagy Eadweard Muybridge), de

Naná, hiszen már arra se igen horkan fel az ember, ha tömegeknek derogál ékezeteket használni az okostelefonon. Pedig hát, az igényesség és a kultúramegőrzés valahol itt kezdődne, nem pedig ott, hogy miből érettségizik az AKG-ban évfolyamonként 2–5 olyan diák, aki otthon eleve impozáns házikönyvtár segítségével tanulmányozhatja kedvére a képzőművészet történetét.

További aránytévesztés az a bevett megjegyzés, hogy „bezzeg a hittan és az etika marad”.

és ne háborgassák a tanulókat a műalkotások azonosításához és értelmezéséhez is elengedhetetlen hittani ismeretekkel? Minek van nagyobb valószínűsége: annak-e, hogy a művészettörténet-fakultációtól megfosztott gimnazisták így is, úgy is, például múzeumlátogatás révén elsajátítják a vágyott ismereteket, vagy annak, hogy a csonka, illetve diszfunkcionális családban felnövekvő, hátrányos helyzetű fiatalok 14 éves korukra autodidakta módon kitanulják, amit egyébként etikaórán hallanának?

Az mindenesetre

ellenőrizendő, hogyan is áll a dolog konkrétan. Igen, 130 diák ezután sajnos kénytelen lesz művészettörténet helyett vizuális kultúrából, mozgóképkultúrából és médiaismeretből vagy akár fenntarthatóságból érettségizni. A több tízezer tizedikestől pedig „csak” az az elvárás, hogy „példák alapján művészettörténeti korszakokat, stílusokat felismer és egymáshoz képest időben viszonylagos pontossággal elhelyez; példák alapján felismeri és értelmezi a kortárs művészetben a társadalmi reflexiókat; érti és meg tudja magyarázni a célzott vizuális közlések hatásmechanizmusát (….)”. Hogy ez teljesül-e, az más kérdés – de ezért is lenne érdemes példát mutatni helyes felismerésekkel és körültekintő értelmezéssel, a Munch-képre emlékeztető állandó sikoltozás helyett.

Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán