Istenfia, jónapot, jónapot!

„ (...) Fát állítok. A semmi ága helyére. Gyertyát gyújtok. Vezesse. Fát állítani ma már felér egy forradalommal. Mert mi itt, Európában annyira befogadók, toleránsak és liberálisok lettünk, hogy tiszteletben tartjuk mindenki hagyományait és érzékenységét, a saját hagyományainkon és érzékenységünkön kívül. Ma már csak az nem tiszteletre méltó, ami mi, magunk vagyunk. És ilyenkor már közel a vég. De senki ne gondoljon valami drasztikus, látványos, apokaliptikus végre. Ez a vég olyan csöndes lesz, langyos, puha, szinte észrevehetetlen. Igen, úgy leszünk nem önmagunk, hogy még észre sem vesszük. Ezért fog eljönni ismét.

Fát állítok. Lázadok. Apám már nincs velem. Apám férfi volt, anyám nő. Lemaradtunk a korról. De Ő maradt, s neki be merem vallani maradiságomat. S mert eljön, ezen a télen is, nem félek. Nem félek a kortól, amelyben élnem kell. Még akkor sem, ha megfosztott minden illúziómtól, s elvette minden álmom. Még akkor sem, ha látom, ennél a szabadságnál soha, semmikor nem volt undorítóbb szabadság a világtörténelemben.

Nagy Lászlótól azt kérdezték a vele készült utolsó interjúban, ha száz év múlva valaki látja ezt a beszélgetést, mit üzen nekik? S ő így válaszolt: »Ha lesz még emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Bocsássák meg, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.« Nem száz, csak negyvenöt év telt el azóta. S én egyre többet gondolok arra, van-e emberi arcunk még. Te bocsáss meg nekünk, kérlek.”

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton