Melyik országhoz beszéltek, feleim?

Csizmadia Ervin jár az eszemben. Az egyik legkulturáltabb, legolvasottabb politikai elemző ma Magyarországon, s épp ezért nyilván nem vetemedne arra, hogy éles politikai nyilatkozatokat tegyen; de azért elemzéseiből nem nehéz kihallani, hogy szeretné, ha máshogyan mennének a dolgok kis hazánkban, mint ahogy mennek. Szíve joga ezt gondolni, pláne abban a minőségben, amilyenben ő erről gondolkodik.

Nyugatos nem abban az értelemben, hogy másoljon le mindent szolgaian, amit szövetségeseink fősodra elénk ád. Hanem abban az értelemben, hogy építsen úgy politikai közösséget, politikai gondolatot és politikai cselekvést, ahogy egy nyugati párt: olvasva, eszmékre alapozva, az országot a maga teljes valóságában megértve, majd azon belül célcsoportot kiválasztva. Úgy, ahogyan tőlünk nyugatra – de egyébként a Fidesz háza táján is – választáson győzedelmeskedni szokás: ennek a nagyobb választói csoportnak ilyen intézkedéssel szolgálnám az érdekét egy sokkal kisebb választói csoport (vagy éppen senki) kárára, s ezt imígyen mondanám el az ő nyelvén. Ha az urnához járuló választók közül a meghaladja az ötven százalékot azok aránya, akikhez sikeresen eljutott az üzenet arról, hogy az érdekét egy bizonyos párt szolgálná, a választás az adott párt számára megnyeretett.

Ennek az alapvető politikai képletnek azonban van egy nehézsége: ismerni kell hozzá az országot, és azt is, hogy milyen választói csoportok lakják. Hiszen nyerni csak a létező választók szavazataival lehet. Előadhatja az ember a legtökéletesebb programot egy bizonyos választói csoport számára, ha ők nem vagy elenyésző létszámban élnek egy országban, semmire nem megy vele.

És itt érkezünk el a magyar demokrácia egy kulcsfontosságú problémájához. Mióta látom, hogyan próbálja az ellenzék az európai parlamenti és önkormányzati választásokra újrafazonírozni magát,

A Demokratikus Koalíció üzleti modellje sajnos világos, nem csoda, hogy az ellenzéki modellek közül a legjobban működik. Közepesen intelligens nyugdíjasoknak azt ígérik, hogy majd valami nagy európai hacacárénak köszönhetően különösebb cselekvés nélkül jobban fognak élni. (A Mi Hazánké ugyanezt ígéri pepitában: hogy azért fogunk majd jobban élni, mert ők a magyar államapparátus teljes erejét kihasználva elkergetik rólunk a vérünket szívó disznófejű nagyurakat.) Ilyen választók – mármint olyanok, akik szeretnék, ha az ország felzárkóztatná őket anélkül, hogy ők az ország felzárkóztatása érdekében bármit is tennének – léteznek, Magyarország, mint azt 2002 és 2010 között megmutattuk, tud a környezetéhez képest nagyon lusta és hatékonytalan lenni. Mikor Gyurcsányék nekik hazudnak, létező választói csoportnak hazudnak, politikailag tökéletesen racionálisan.

A Lehet Más a Politika olyasvalamivel próbálkozik, amiről még nem tudjuk, működik-e: megpróbálják a körúton kívülre exportálni a zöldpolitikát, építve a magyarok szuverenizmusára, Nyugat-kritikájára és saját lokális környezetük iránti szeretetére. Ez akár még működhet is, ha sikeresen eltitkolják a vidék magyarjai elől, hogy attól még az összes többi zöldhöz hasonlóan ők is elvennék az Opel Astrájukat a szomszédos autógyárban üzemelő munkahelyükkel együtt. Meglátjuk.

De a többiről tudjuk, hogy valami elképesztő mértékben nem működik.

A Jobbik – evidens hitelességi problémái felett sikoljunk el gálánsan – keresi az értékelvű konzervatív szavazót, aki úgy osztja a Nyugat által nem osztott konzervatív értékeket, hogy eközben külpolitikai kérdésekben még kritikátlanul fősodratú nyugatos is. Ezek a szavazók a politikailag jóformán teljesen jelentéktelen

A Momentum már valami létezőt keres: fősodratú nyugatos liberálisokat, akiknek a politikai korrupció mércéje az, hogy Svédországban mondott-e már le miniszter ugyanezért, és értékalapon is arra tartanának, amerre Hollandia. (Illetve bocsánat, Hollandia már nem. Belgium, mondjuk.) Ilyen választók léteznek Magyarországon, de van velük egy nagy baj: kizárólag nagyvárosokban élnek, és eszeveszettül kevesen.

Márki-Zay Péter és Vona Gábor pedig a legsúlyosabb politikai ballépést követik el éppen:

Értik, ugye: bevallják, hogy jelen formájában nem különösebben szeretik ezt az népet, és szívesen vezetnék majd akkor, amikor átalakul egy másikká. Na, ez az, amit nem lehet csinálni. A magyarokat az tudja képviselni, aki ismeri a magyarokat, gyengeségeikkel-erősségeikkel együtt, elfogadja őket olyanoknak, amilyenek, és nekik, rájuk épít politikát. Nem pedig arra, amilyeneknek ő az ideális magyarokat elképzeli.

Mintha a tengerészkék zakós világmegfejtők csak be lennének szorulva ebbe az országba, amely helyett igazán szívesen elvezetnének valami igazán európai, polgárosodott helyet.

A Fideszben egységesült magyar jobboldal pontosan tudja: ez nem így működik. A létező Magyarországot s annak létező lakóit szeretni kell ahhoz, hogy azt vezetni és formálni lehessen. Nem lehet már a bársonyszékben ülve megváltoztatni s majd csak utána megszeretni. A politikában a magyartalanság – olasztalanság, osztráktalanság, svédtelenség – feltűnik előbb-utóbb, s rettentően taszítóvá válik. Idegen testnek tűnik az ország közéletében az, aki csak a jelenleginél messze jobb formájában tudná szeretni a hazát. Márpedig a mindenszarizmus, a tizenhárom éve minden kampányukból áradó örökös gyomorgörcs mutatja:

Pedig a hazaszeretet Európában mindenütt – Németországtól Romániáig – a politizálás alapja. Minden kritika és jobbító szándék mellett azonosulni kell tudni a hazával. S az ellenzékből ez ma finoman szólva nem mindenkinek megy. Kár érte. Mert ha tetszik, ha nem: nem az Egyesült Államok verbális ágyútöltelékének lenni a nyugatosság. Hanem ez az. 

Nyitókép: MTI/Rosta Tibor