A kaliforniai Mercedet, melynek az, hogy ott lehet a Yosemite Nemzeti Park felé utoljára rendes, egészségtelen amerikai gyorskaját (őszinte angol nevén: ételszemetet) enni. A bajor Ingolstadtot, ahol még a szennyvíztisztító is gemütlich-polgári, tizenhárom éve én rajzoltam rá az azóta is ott díszelgő lila polipot. A belarusz Hrodnát, az utolsó szelet Nyugatot Keleten, ahol a püspök lengyel, a kegytárgyárus elfogad eurót (a belarusz Ptk. 12.1-es pontja szerinti szabálysértés, az országban mindenhol máshol esélytelen), a szupermarket vezetője meg beszél olaszul. A grúz Kutaiszit, ami úgy Hallstatt éjszaka, hogy közben nappal meg, hogy mondjam finoman, Bákó. Szóval az ilyen helyek nekem a jó helyek. Budapest meg nem az. Egy kicsit sem.
Fölébe tornyosul Budapest a magamfajta vidéki fiúnak, épp úgy, mint Bécs, Róma vagy San Francisco.
Meg alába is. A Vár és a Vigadó minekünk mindig nagyon fent lesz, a Corvin negyed metróaluljárója meg mindig eszeveszettül lent. Egy belpesti-belbudai gangos bérház plafonja nekünk mindig túl magasan lesz, esztétikája pedig a szemünkben sosem fog kimagaslani a kénköves pokolból. Egy pofa sör nekünk sosem fogja megérni azt a négyjegyű összeget, ami a pesti lokálokban a természetesség maga. De kifizetem, metrózok, liftezek, állok a pestiek dugójában; írok azokról, akik a magunkfajták számára elképzelhetetlenül fent vannak, s szívom a négyes-hatoson azok orrfacsaró bűzét, akik lejjebb vannak, mint amennyire lent lenni vidéken valaha is lehetett. Mert a mi munkánk, politikai újságíróké, sajnos Budapest-centrikus. De itt én csak dolgozni tudok. Élni nem.
Az országhatáron átlépve viszont már legyűr az alattomos büszkeség. Ha szeretem, ha nem szeretem – ez az én fővárosom, az én határon inneni és túli nemzetem szíve közepe. Ami belőle fent van, azt az én véreim formálták ilyen elmondhatatlanul csodálatossá; ami meg lent van, megmutatja, milyen az, ha a magyaroknak támad egy kiemelkedően rossz ötletük.
Tehát Budapest végső soron én, a magyar vagyok, ha kell, ha nem. És arra, ami a sajátja, önkéntelenül is büszke az ember.