A szándék egyértelmű. A nők legyenek csak másodrendűek, szüljenek sok gyereket, neveljék őket gondosan

„Megrendülve és kétségbeesetten látom, hogy az egykor egyenlőségpárti, számomra normálisan gondolkodó nők hogyan húzódnak hátra, hogyan kezdik azt a szöveget tolni, hogy a férfi az mégiscsak a férfi, hogy a gyereknevelés és a háztartás alapvetően a nők dolga, hogy tulajdonképpen ez genetika, és ne háborogjunk, hanem támogassuk a párunkat mindenféle karrierben. Ezek a nők többnyire többdiplomások, okosak és okkal használják ezt a jelen pillanatban nem is túl bántó, de mégiscsak arra irányuló kommunikációt, hogy: nő vagy? 

Akkor tudjad már hol a helyed, tudjad már mi a dolgod. A szándék egyértelmű. A nők legyenek csak másodrendűek, szüljenek sok gyereket, neveljék őket gondosan, lássák el a háztartást, támogassák a férjüket. Hogy miért kezd ez a narratíva ennyire ragályos lenni, hogy meddig megy majd ez el? A miértre nincs pontos válasz. A nem pontos az, hogy a hatalmat mindenáron meg kell tartani. Tegyük szégyellnivalóvá a lakosság egy részének (nevezetesen a nőknek), ha karriert építenek, annyival is kevesebb ellenfelünk lesz bármiféle hatalmi pozícióért indított küzdelemben. Amit most látunk, az csak a kezdet. Szépen, lassan, alaposan átgondolva nyomnak bele minket az általuk kigondolt, tervezett, előkészített helyünkre. És hogy meddig? 

Addig, ameddig hagyjuk. Lehet, hogy évekig, lehet, hogy évtizedekig, lehet, hogy évszázadokig lesz ez a tendencia Magyarországon. Mindaddig, amíg hagyjuk. Mindaddig, amíg vannak közöttünk nők között, akik a társaik ebben, akik lehajtott fejjel teszik a férfiak szerinti dolgukat. Akik elhiszik azoknak a nőknek, akik ma a döntéshozók között, vagy körülöttük ülnek, hogy igen, nekünk nőknek nem az a dolgunk, hogy beleszóljunk a nagyok dolgába. Sokkal jobban forog a gyomrom ezektől a nőktől, mint a hatalomhoz ragaszkodó, magukat konzervatívnak hazudó álszent férfiaktól. Minden tiszteletem övezi továbbá azokat a férfiakat, akik nem állnak bele ebbe a narratívába, és  egyenlő partnerként képesek kezelni a társukat és a körülöttük élő nőket. 

Akik végighallgatják, ha egy nő beszél, akik nem mosolyognak közben fölényesen, merthogy egy csacska nő véleménye mit sem számít; akik érvek helyett egy vitában (amíg vannak egyáltalán viták, ahol nők is jelen lehetnek) nem tesznek megjegyzéseket a külsőnkre, korunkra a genetikánkra, a nemünkre és az ebből fakadó nyilvánvaló gyengébb képességeinkre. Bennem él a remény, tényleg. A remény, hogy nem hagyjuk veszni a keservesen kivívott helyünket. Nem hagyjuk veszni, hogy egyenlőek vagyunk.”

***

Nyitókép: Péterfy-Novák Éva Facebook-oldala