Makacsul tovább él a magyar közélet egyes bugyraiban a „ne történjen semmi, ne változzon semmi” posztkádárista pocsolyaérzete.
Amikor az ember pár nap szabadságra megy, és hirtelen a hírek nélküli világból pillant be a magyar közélet bugyraiba, sok meglepő dolgot vesz észre rögtön. És egyben fárasztóakat is. Ilyen például a tagadás „kultúrájának” makacs továbbélése. Különösen az ellenzéki körökben, különösen tizenplusz év ellenzékiség után.
Nos, igen, beszélhetünk arról, hogy a magyar néplélekben a dacos nemet mondásnak sok évszázados hagyományai voltak – valószínűnek tartom, hogy még Árpád apánkkal is ellenkezett néhány makacs családfő, hogy ők ugyan be nem mennek a Kárpát-medencébe, és jobb lesz nekik ott a külső, tágasabb, szabadabb sztyeppéken, minden jó úgy, ahogy van. Koppányék ezt ténylegesen és kicsit erőteljesebb eszközökkel adták aztán Vajk–István tudtára. Középkori és későbbi oligarchák, kurucok, forradalmárok és más hasonló, büszkén felforgató elemek nemkülönben. Sok Ugocsa volt a magyar történelemben, amely nem koronázott, na.