Az EU már megint két szék között a pad alá zuhan, az USA meg egyre csak erősödik – igen, a kárunkra is!

Az adókkal csak a baj van. Összeszedni sem lehet, hogy a kormányzatok hogyan rángatják az adórendszert kényük-kedvük szerint. És ha azt gondolnánk, hogy ez hungarikum, nos, nem. Jó példa erre a globális minimumadó körüli hercehurca. Régóta próbálják mérsékelni a multinacionális vállalatok profitoptimalizálását. Elég az offshore-ozásból, elég abból, hogy a vállalatok adózási szempontból választanak „állampolgárságot” – keletkezzen ott az adó, ahol az eladás is!

A szervezet által forszírozott globális minimumadó ezt a kizökkenést igyekszik helyretenni, meg­lehetős sikerrel: immár közel 140 ország csatlakozott, köztük az Európai Unió összes tagállama, a legerősebbek is. Magyarország sokáig ellenállt, és mivel az EU egészét érintő adójavaslatoknál egyhangú döntés kell, meg is rekedt az implementáció. Egy ponton az amerikai kormányzat belógatta, hogy ha Magyarország továbbra is kurucoskodik, akkor felmondja a két ország közötti, a kettős adóztatás tilalmát rögzítő egyezményt – a fenyegetésből valóság lett, és a több évtizedes keretrendszer megszűnt.

A magyar pozíció azonban érthető: ha az egész fejlett világ benne van a buliban, akkor nem kellene kimaradni belőle. Csakhogy közben kiderült, hogy az Egyesült Államok – valamint Kína és India – valamiért nem csatlakozott. Pedig a globális minimumadó egyik élharcosa pont az USA volt. „Nem fair, hogy Európa elszívja az amerikai cégeket, fizessenek inkább itthon, Amerika az első” – mondták. Joe Biden elnök is prioritásként kezelte, aztán valami közbejött, és a kongresszuson elakadt a ratifikáció.

Az intézkedés egyik fontos eleme, hogy azon országok vállalatai, amelyek csatlakoznak, mindenképpen megfizetik a minimális 15 százalékos adót, bárhol van is a tevékenységük. Ezért van az, hogy a Mol még akkor is fizet, ha egy az egyezményt nem ratifikáló országban ér el eredményt – csak nem ott, hanem itthon. Viszont ha egy állam nem csatlakozik, akkor vállalatai­nak nem kell megfizetniük ezt az adót se otthon, se azokban az országokban, ahol ez nincs érvényben. Például az amerikai Exxon pompásan tud majd optimalizálni úgy, hogy bizonyos tevékenységeket oda helyez, ahol nincs globális minimumadó. Persze ez nem jó a washingtoni kormányzatnak, mert hiába erősödnek az amerikai vállalatok, az adóbevételek csak nem nőnek; évente mintegy 23 milliárd dollártól esik el a költségvetés. „A globális minimumadót bevezetni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem” – hogy egy régvolt földimet, János érseket idézzem aktualizálva.

A transzatlanti gazdasági együttműködés már a múlt: az USA újra a világ vezetője kíván lenni, és ehhez gazdasági eszközöket is felhasznál. Jó példa erre az Inflation Reduction Act néven ismert jogszabály, amely szövetségi támogatással javítja az amerikai vállalatok zöldátmenetét, és teszi őket erősebbé, sőt arra csábít nem amerikai cégeket is, hogy részben települjenek oda. A tengerentúli társaságok ügyesen játsszák ki a kártyákat. Ha balról ütöm, nekem fütyül, ha jobbról, akkor is.

Ezzel szemben mit csinálunk mi az EU-ban? Büntetésekkel és szabályozói gúzsba kötéssel kényszerítjük rá iparvállalatainkat a zöldátalakulásra, és hagyjuk azt, hogy az amerikai vállalatok kihúzzák magukat a közös felelősségből. Két szék között a pad alá. De hát miért? Mikor lesz már olyan, hogy saját döntéseinkkel az európai vállalatoknak teszünk jót? Mikor lesz az szempont, hogy az európai ipart erősítsük? 

A szerző a MOL elnök-vezérigazgatója