Gyakran úgy éreztem, olyanok vagyunk mi, magunkat narráló, »helikopternek« csúfolt szülők, mint egy nagy falusi közösség. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy akkor mégis létezik egy jobb világ; csak az utcán, a játszótéren nem mindig érzékelni. Ahogy persze otthon sem mindig idilli a hangulat. És hogy mit rontottam el, leginkább akkor veszem észre, amikor legközelebb ugyanazt a konfliktust sikerül egy jól irányzott, frappáns mondattal feloldanom.
És mégis. Lehet nálunk bármennyi hiszti, veszekedés, pokol. Mára biztosan tudok valamit. Szülőnek lenni az élet értelme, a legnagyobb dolog, ami az emberrel történhet.
Sajnálom, hogy a fiatalok, a húszasok nem hisznek nekem. Hiába mesélem nekik, mit éltem át, mit rontottam el, hogy nem fontos az újabb pozíció, eredmény, érdemrend, mert a test nem konzerv, és nem úgy van, hogyha intesz, mert már középvezető vagy, és/vagy nincs lakáshiteled, a férjedet, feleségedet talonban tudod, már vacsoráztatok Vietnámban, Karcagon és Majorkán, akkor, »na jól van, unatkozom«, jöhet a gyerek.”
Nyitókép: