Orbán Viktor „elüldözi” a zseniket, Magyarország pedig „nyomorult hely”, ami még arra se képes, hogy a saját területén termeljen ki Nobel-díjat – na jó, beszélnünk kell!

Most, hogy mindenki, akinek ez a lelki igénye, jól kikeseregte magát azon, hogy az

és ez a nyomorult ország még arra se képes, hogy saját intézményében termeljen ki orvostudományi Nobel-díjat (a 2022-es svéd díjazott 1986 óta Németországban és Amerikában kutat, a 2021-es libanoni is ’86-ban emigrált az USA-ba, a 2020-as brit Nobel-díjast Kanadában érte az elismerés, a 2015-ös ír kitüntetett 1964-ben lett amerikai állampolgár, de ki tartja számon ezeket, egyébként is, bezzeg Szlovákiának eddig egyetlen polgára se lett külföldön (se) Nobel-díjas), akár el is lehetne kezdeni valami értelmesebb és előremutatóbb diskurzust folytatni a tudományos sikerek alkalmából.

Az ugyanis nem úgy kezdődött, hogy Mrs. Karikó a philadelphiai Temple Egyetemen rápillantott egy módosított nukleozidra és hirtelen elöntötte a tudás és megszállta az ihlet, hanem valahogy úgy, hogy a legszerényebb körülmények között is derűs, dolgos édesapja már apró korában megismertette őt a sertés anatómiájával. És valahogy úgy, hogy nyolcadikos korában már önállóan elvonatozott 150 kilométert Budapestre egy tanulmányi versenyre (mindenfajta telefon nélkül, természetesen).

Akit ehelyett 14 éves korában az édesanyja kísér sürgősséggel nőgyógyászhoz, az például máris rosszabb esélyekkel indul. Akivel apja nem a szakmájának mesterfogásait ismerteti meg, hanem a kannás bor élettani hatásait, méghozzá kimerítően, az úgyszintén. Ahelyett, hogy „lám, ebből az országból el kell menni a boldoguláshoz”, egy osztályharcos baloldali akár azzal az üzenettel is előrukkolhatna, hogy „lám, ha tisztességesen melózol és buzdítod fiad-lányad a kitartó tanulásra, akkor akár már nyolcadikra túlnőhet a gazdag értelmiségieken, de hogy viszi valamire, az biztos”.

Hisz mégiscsak azt látjuk, hogy nem impexes szülők budai csemetéi érték el a tudományos világsikert, hanem kétkezi munkások szorgos gyerekei.

Több tiszteletet a józan paraszti észnek és munkamorálnak, legalább mostantól.

Apropó, tisztelet. Mit üzen a rendet és a fegyelmet idejétmúlt, fasisztoid elvárásnak tekintő diákoknak és szülőknek egy olyan ember világhíre, aki Feriként – korábbi tanárának elmondása szerint – „jó eszű volt, szorgalmas és fegyelmezett”, és aki ma szilárdan állítja: „a Nobel-díjhoz vezető út úgy kezdődött, hogy az általános iskolában volt egy egészen kimagasló képességű fizikatanárom, Kiss tanár úr, aki vasszigorral tartott rendet az osztályban, és egészen lenyűgöző órákat tartott kísérletekkel”? Az vitathatatlannak tűnik, hogy egy jelentős – ha a Holdról nem is, de szabad szemmel mindenképp jól látható – béremelés nagyobb eséllyel vonzaná ma is a pályára a Kiss tanár urakat (vagy Karikó Katalin esetében például a Tóth Berci bácsikat),

„A gyakorló tanárok sokszor igen nehéz, anyagilag kevéssé elismert és túlórákkal terhelt munkája nem vonzza a fiatalokat” – nyilatkozta 1970-ben az MTA akkori elnöke. „Ezerháromszáz forint kezdő fizetést kapok. Ezt felháborítóan kevésnek tartom. Albérletben lakom, ha az Expressnél nyáron idegenvezetéssel nem kerestem volna némi félretehető pénzt, most nem is tudom, mi lenne velem” – mondta el szintén 1970-ben a Népszabadságnak egy kilenc osztályban háromszáz gyereket tanító nyelvtanár (akkoriban a bruttó átlagkereset 2222 forint volt). „Évfolyamtársaim közül nagyon sokan azon a nézeten voltak, hogy luxus elmenni tanítani – tette aztán még hozzá. – Harmincötünk közül csak egy fiú vállalta a tanárságot, a többiek inkább más, jobban fizető munkahelyet választottak. A pedagóguspálya előbb-utóbb teljesen elnőiesedik.”

„Szégyelltem, hogy 40 éves koromban nem keresek annyit, mint egy közepes vagy elégséges eredménnyel végzett, volt általános iskolás tanítványom 18–20 éves korában szakmunkásként vagy segédmunkásként” – mesélte ugyanott egy pályaelhagyó magyar–történelem–műszakiismeretek-szakos tanár, aki 600 forinttal többet kapott építőipari művezetőként. „Tessék megpróbálni két gyereket 1700 forintból eltartani” – indokolta egy 31 éves magyar–történelem–testneveléstanár, hogy átigazolt hivatali előadónak (havi plusz 1000 forint). De még ha csak a pénz lett volna a gond: „Egy lelkiismeretes pedagógus napi munkaideje nemritkán a 16 órát is meghaladja — tanítás, szakkörök, úttörőmunka, KISZ-patronálás, önképzés, értekezletek és adminisztráció, családlátogatás, felkészülés a másnapi órákra”.

Márpedig ha ezek voltak a körülmények akkor (is),

Mert mit tudunk meg ugyanebben a Népszabadság-cikkben a diákokról? „Egyelőre [a kollégákhoz hasonlóan] velük sincs különösebb baj”, pedig van olyan osztály, ahol 45 a létszám. „15–17 éves fiúkkal, lányokkal dolgozom, annyit máris látok, hogy nagyon sok dologban feltűnően tájékozottak, (…) olvasnak”.

A kis Katalin és a kis Ferenc elméjét nem pallérozták színes-interaktív tehetségfejlesztő táblagépes alkalmazásokkal és ovisangollal, ellenben jutott idő kertészkedésre, pingpongozásra és röplabdázásra – és a gimnazista Katalin magától, puszta kíváncsiságból, kellő önfegyelemmel és megfelelő időbeosztással képes volt 40 szakirodalmi művet elolvasni egy versenyre, az ifjú Ferenc pedig 23 éves korára villamosmérnöki és elméleti fizikusi diplomát szerzett párhuzamosan két egyetemen (öt évvel a Microsoft Office megszületése és 13 évvel a Google megalapítása előtt, ha ezt így el tudja képzelni egy Z generációs diák). „Azt megtanultam otthon, hogy a megélhetést, azt munkával kell biztosítani” – mondta el a fizikai Nobel-díjas,

Talán ezekből is le lehetne vonni egy-két tanulságot egy olyan korban, amikor a magyar, a brit és az amerikai gyerekek negyede-harmada influenszer akar lenni, míg az átlag kínai kisdiákok álomfoglalkozása továbbra is az űrhajós.

„Elképzelhető ma, hogy egy kisújszállási hentes lánya Nobel-díjat kapjon 60 év múlva?” – teszi fel a Mérce újságírója a kérdést, „egyre elképzelhetetlenebbnek” minősítve az ehhez hasonló történeteket. Nos, ha ebből az önlenéző-kesergő „mit miért nem lehet” hozzáállásból csak egy cseppnyi lett volna abban a kisújszállási lányban és abban a móri fiúban, akkor ma egyikük se lenne Nobel-díjas;

Az elmúlt hónapokban egyébként – miközben mi Pankotai Lilivel foglalkoztunk – magyar diákok elsöprő győzelmet arattak például a Nemzetközi Kémiai Tornán; egyikük, egy szeghalmi tornatanárnő fia (aki alsós korában kapott rá a „Mi fán terem a kémia?” című könyvre) biológiából és kémiából első, fizikából második lett az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, most pedig Stipendium Peregrinum ösztöndíjjal tanul a Cambridge-i Egyetemen. Hogy lesz-e belőle világhíres tudós, az majd elválik; de hogy tanáraival együtt máris példát mutat az összes kishitűnek, az bizonyos.

(Nyitókép: képernyőfotó)