Hiszen lehet akármilyen fejlődés, fejlesztés az országban, ha az nem a nemzeti érdek szerint valósul meg, és nem a nemzeti önkiteljesedést szolgálja, nem rólunk fog szólni, és végső soron nem is minket fog gazdagítani, ráadásul visszavehető lesz akkor, amikor e prosperitás valódi motorja és tulajdonosa vissza akarja venni. Egy ilyen fejlődés – fejlesztés – egyszerűen nem a mi történetünk.
S mintha 1989 után is hasonló lett volna a helyzet. Egy nagyhatalom szép lassan kivonult a térségünkből, környezeti károkat, amortizált társadalmat, cinizmust és lemaradást hagyva maga után. Kiszolgálói a kormányrudat ideiglenesen elveszítették, de a hatalmat nem. Már csak azért sem, mert üzleti partnereik már megszokták őket, s tudták, hogy ezek ugyan nem fognak önállóskodni soha. Hiszen politikai eredetük sem az önállóságról szólt, és egész történetük alapja az volt, hogy a nemzet akarata ellenére, külföldről érkezve, idegen erő fegyvereinek árnyékában kerültek hatalomra.
Fejlődésről azonban szó sem volt. A 2010 előtti történet jelentős részben arról szólt, hogy annak a nagyhatalmi övezetnek, ahova 1989 után besorolódtunk, a másodosztályú vállalkozói járadékokat szerezhettek meg. Ne értsük tehát félre: amikor ma bezzegmásholozást (bezzeg Románia, bezzeg Szlovákia) hallunk, az amellett, hogy majdnem mindig eleve hamis, egy délibáb kivetítése. A külföldről jövő „civilizálás” ma is divat. Hogyan is írt erről Kossuth? „Bölcsességnek tartom azon igyekezni, hogy mit egyes értelmes ember, becsületes szándokkal a közre nézve jónak hiszen, az a közönség helyeslésétől megnyerje; mert – alkotmányos országban, az alkotmányos nép akaratja nélkül, azt még csak nem is boldogíthatjuk. […] Ily értelemben szoktunk hivatkozni a közvéleményre, népigényre, nemzetre stb., – másban soha sem; s a ki ezeket ily értelemben is megveti, azt nem tudjuk, mit akar, hacsak autocrator lenni nem akar.” A népszuverenitás tehát a választók akaratán alapulhat, semmi máson; és a szuverenitás nyilvánosságot is kíván, máshogy nem működik. Manapság persze már eljutottunk odáig, hogy a leghaladóbb nyugati újságok címsora azt mondja: a választások rosszat tesznek a demokráciának. 1848 márciusi és áprilisi törvényei viszont éppen azért születtek, hogy a társadalom minél szélesebb köre legyen részese a politikai nemzetnek, amely saját jogon, a saját akarata szerint rendezi be otthonát.
Magyarország azonban nagyhatalmi erőtérben létezik.
A Nyugat, a Kelet és a Dél metszéspontjában élünk, világbíró erők szorításában. Lőj magasra, célozz lejjebb – tartja az angol íjászmondás, s valóban, sokszor két ellentétben álló hatalmi tömb szorításában kell megtalálnunk a saját számításunkat, illetve elhárítanunk a kívülről jövő boldogítási kényszereket. Mindeközben soha nem téveszthetjük szem elől azt az álmunkat, amiért október hatodikán a vértanúk az életüket adták. Somogyváry Gyula egy másik korban, egy másik lehetetlen helyzetet követően írta le ezeket a szavakat: „A lélek mindig győz. Van úgy, hogy azt hisszük: elveszett a harc. Az ezredek meghalnak, országok eltűnhetnek, de ez még nem háborúvesztés. Ha a lélek tovább harcol, nincs fölötte ereje senkinek.” A Haynau-féle rémuralom vésztörvényszékei hiába hozták a megtorlás ítéleteit, hiába küldték bitófára vagy börtönbe a hazafiakat, hiába kellett sokaknak emigrációba menniük, és hiába soroztak be ezreket kényszerrel a császári ármádiába, a kezdeti letargia után kibontakozott a passzív ellenállás – amely utóbb mások számára is példával szolgált.