A birodalmak jönnek-mennek, mi pedig maradunk – mert „az igaz ügy örökre veszve nem lehet”

1849. augusztus 10-én az esti órákban drámai találkozásra került sor az aradi várban. A szabadságharc politikai vezetője, Kossuth Lajos és a legtekintélyesebb tábornoka, Görgei Artúr találkozott. Még bizonytalan volt a helyzet, lehetett reménykedni abban, hogy a nem messze fekvő Temesvárnál az osztrákok fölött győzelmet aratva folytatni lehet az önvédelmi harcot. Természetesen megvizsgálták a másik lehetőséget is. Görgei győzelem esetére támadást ígért az osztrákok ellen, vereség esetére pedig közölte fegyverletételi szándékát Kossuthtal. Rövidesen meg is érkezett a hír, hogy Temesvárnál vesztettünk: a tehetségtelen Henryk Dembiński Szegedtől és Szőregtől állandóan hátrálva több lépésben egy megnyerhető helyzetet változtatott végső vereséggé Temesvárnál. Pedig Bécsben ekkor már valamiféle részleges amnesztiát fontolgatott Felix zu Schwarzenberg kormánya, amit azonban a temesvári csata hírére azonnal félretettek. Amikor a kegyelmi politikát ajánlották Schwarzenberg figyelmébe, azt mondta: „Hogyne, de előtte még lesz néhány akasztás.” Az események ismeretesek: a ráruházott teljhatalom birtokában Görgei és a parancsnoksága alatt álló seregtest letette a fegyvert az oroszok előtt. Haynau ezért külön is fizetni akart, hiszen kiderült, hogy Ausztria nem tudott önállóan vereséget mérni az „ellenünk felállított hadseregre”, ahogyan ők nevezték a győzelmes magyar honvéd hadsereget. Aradon került azután sor a látszatot képmutatóan épphogy csak őrző eljárásokra, amelyekben az egy napon kivégzett tizenhárom vértanú mellett még három másik magas rangú honvédtisztet gyilkoltak meg, utoljára Hauk Lajos alezredest 1850. február 19-én. Lenkey János tábornokot pedig a pitiáner bosszú horrorfilmbe illő körülmények között tartotta fogva, annak ellenére, hogy megtébolyodott – de a kisstílű osztrák pedantéria képviselői éltek a gyanúperrel, hogy csak színleli az őrületet.

Haynau működése azonban sok volt. Az öreg Radetzky tábornagy, a dinasztia igazi oszlopa azt mondta róla: „Haynau olyan, mint a borotva. Használat után vissza kell tenni a tokjába.” A nemzeti emlékezet mintegy másfél száz politikai kivégzettről tud, de ennél a valós szám valamivel magasabb lehet. Ahogyan Görgei írta, „kétségkívül bebizonyosodott, hogy Európa nem Magyarországnak Ausztriától való elszakadása mellett foglal állást, hanem ellene”, ám a nyugati, elsősorban angol közvélemény felháborodásának hatására az osztrák kormányzat hamarosan felhagyott a nyílt terrorral.

Az „osztrák szellemiség” azonban nem múlt el nyomtalanul. Hogyan is írt Herczeg Ferenc két évtizeddel később a magyar fővárosról? „Budavára valósággal felbőszített. Kaszárnyaszagú, fekete-sárga kéreg rakódott rá Mátyás király várára, mint a Vezúv hamuja Pompejire. Az osztrák katonai szellem, amely csupa pedantéria és semmi harciasság, történelmi hamisításként hatott ezen a helyen. A közös hadsereg tisztjei akkor még úgy viselkedtek, mint idegen hódítók, igaz, mint afféle óvatos hódítók, akik nem merik ingerelni a leigázottakat. Nyilvánvaló volt azonban, hogy az egész ezer esztendő magyar életet valami visszaélésfélének tekintik, amelyet egyelőre el kell tűrni, amellyel közösséget vállalni azonban nem lehet.”

Ma is tapasztalhatjuk ezt a hozzáállást, igaz, ezúttal nem katonai, hanem jogászi-­bürokratikus szellemben, brüsszeli központtal. Az aufklérista civilizátorok mindig is úgy fognak nézni a nemzeti szuverenitásra, mint valami gyermekbetegségre, az infantilis dackorszak termékére. Magyarország pedig nyugatabbról nézve gyakran tűnt fel egyfajta civilizálandó tartománynak. A török háborúk után az elnéptelenedett, elvadult ország szinte kínálta magát az ilyen képzeteknek, mintha a magyarok maguktól képtelenek lettek volna lábra állni. A következő évszázadban, a szabadságharc 1849-es leverése után pedig szintén úgy tűnt, hogy a retrográd, problémázó, alkotmánnyal vicikelő-vacakoló magyar közélet kiiktatásával fejleszteni lehet Magyarország területét. A végtelenül cinikus külső szempontrendszer szerint ugyanis könnyű a reformkor nagyszerű eredményét záró­jelbe tenni és a magyarokra mutogatni, mondván, 1848 előtt azért nem fejlődött az ország, mert a nemesi jogok és a jobbágyság akadályozták a társadalmi­-gazdasági kibontakozást. Valójában azonban éppen ezekre támaszkodva kontrázta meg a Habsburg-­kormányzat a reformkori nemzeti­liberális ellenzék terveit, hiszen azokban együtt szerepelt a haza és a haladás. Vagyis a gazdasági-­társadalmi fejlődés mellett a nemzeti szuverenitás is.

Hiszen lehet akármilyen fejlődés, fejlesztés az országban, ha az nem a nemzeti érdek szerint valósul meg, és nem a nemzeti önkiteljesedést szolgálja, nem rólunk fog szólni, és végső soron nem is minket fog gazdagítani, ráadásul visszavehető lesz akkor, amikor e prosperitás valódi motorja és tulajdonosa vissza akarja venni. Egy ilyen fejlődés – fejlesztés – egyszerűen nem a mi történetünk.

S mintha 1989 után is hasonló lett volna a helyzet. Egy nagyhatalom szép lassan kivonult a térségünkből, környezeti károkat, amortizált társadalmat, cinizmust és lemaradást hagyva maga után. Kiszolgálói a kormányrudat ideiglenesen elveszítették, de a hatalmat nem. Már csak azért sem, mert üzleti partnereik már megszokták őket, s tudták, hogy ezek ugyan nem fognak önállóskodni soha. Hiszen politikai eredetük sem az önállóságról szólt, és egész történetük alapja az volt, hogy a nemzet akarata ellenére, külföldről érkezve, idegen erő fegyvereinek árnyékában kerültek hatalomra.

Fejlődésről azonban szó sem volt. A 2010 előtti történet jelentős részben arról szólt, hogy annak a nagyhatalmi övezetnek, ahova 1989 után besoro­lódtunk, a másodosztályú vállalkozói járadékokat szerezhettek meg. Ne értsük tehát félre: amikor ma bezzegmásholozást (bezzeg Románia, bezzeg Szlovákia) hallunk, az amellett, hogy majdnem mindig eleve hamis, egy délibáb kivetítése. A külföldről jövő „civilizálás” ma is divat. Hogyan is írt erről Kossuth? „Bölcsességnek tartom azon igyekezni, hogy mit egyes értelmes ember, becsületes szándokkal a közre nézve jónak hiszen, az a közönség helyeslésétől megnyerje; mert – alkotmányos országban, az alkotmányos nép akaratja nélkül, azt még csak nem is boldogíthatjuk. […] Ily értelemben szoktunk hivatkozni a közvéle­ményre, népigényre, nemzetre stb., – másban soha sem; s a ki ezeket ily értelemben is megveti, azt nem tudjuk, mit akar, hacsak autocrator lenni nem akar.” A népszuverenitás tehát a választók akaratán alapulhat, semmi máson; és a szuverenitás nyilvánosságot is kíván, máshogy nem működik. Manapság persze már eljutottunk odáig, hogy a leghaladóbb nyugati újságok címsora azt mondja: a választások rosszat tesznek a demokráciának. 1848 márciusi és áprilisi törvényei viszont éppen azért születtek, hogy a társadalom minél szélesebb köre legyen részese a politikai nemzetnek, amely saját jogon, a saját akarata szerint rendezi be otthonát.

A Nyugat, a Kelet és a Dél metszéspontjában élünk, világbíró erők szorításában. Lőj magasra, célozz lejjebb – tartja az angol íjászmondás, s valóban, sokszor két ellentétben álló hatalmi tömb szorításában kell megtalálnunk a saját számításunkat, illetve elhárítanunk a kívülről jövő boldogítási kényszereket. Mindeközben soha nem téveszthetjük szem elől azt az álmunkat, amiért október hatodikán a vértanúk az életüket adták. Somogyváry Gyula egy másik korban, egy másik lehetetlen helyzetet követően írta le ezeket a szavakat: „A lélek mindig győz. Van úgy, hogy azt hisszük: elveszett a harc. Az ezredek meghalnak, országok eltűnhetnek, de ez még nem háborúvesztés. Ha a lélek tovább harcol, nincs fölötte ereje senkinek.” A Haynau-féle rémuralom vésztörvényszékei hiába hozták a megtorlás ítéleteit, hiába küldték bitófára vagy börtönbe a hazafiakat, hiába kellett sokaknak emigrációba menniük, és hiába soroztak be ezreket kényszerrel a császári ármádiába, a kezdeti letargia után kibontakozott a passzív ellenállás – amely utóbb mások számára is példával szolgált.

A századfordulón Arthur Griffith ír nacionalista politikus, később az Ír Köztársaság elnöke Magyar­ország feltámadása – párhuzam Írország számára címmel írt cikksorozatot. Figyeljük meg, hogyan panaszolta el nemzete legfőbb baját: „A legtöbb ír elveszítette a nemzeti gondolkodás ösztönét, és Írországról csak az angol konzervatívok, az angol liberálisok, az angol radikálisok és az angol szocialisták fogalmi rendszerében tud gondolkodni.” Ezzel szembeállította Magyarországot, amely hosszú évtizedek kemény harcain keresztül a saját lábára állt: „Magyar­ország most már nemzet. Azért válhatott azzá, mert hátat fordított Bécsnek. Hatvan évvel ezelőtt Magyarország felismerte, hogy egy nemzet politikai központjának a nemzeten belül kell lennie.”

és hogy a saját történetünket írhassuk. Október 6-a annak a jelképe, hogy bár 

És az észszerű, ideiglenes kompromisszumok mellett – vagyis azokon túl – soha nem fogunk engedni a 48-ból. Hiszen ahogy Görgei írta aradi kiáltványában: „az igaz ügy örökre veszve nem lehet”.

Ez a hit tart meg minket azóta is.

A szerző történész

Nyitókép: Az aradi vértanúk emlékére állított Szabadság-szobor a mártírok kivégzésének 170. évfordulója alkalmából a nemzeti gyásznapon, 2019. október 6-án tartott megemlékezésen Aradon
Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt