Hazudtak nekünk

„Megértette, hogy egyszer azt hazudták nekünk, mi kompország vagyunk, ingázunk kelet s nyugat között, holott iszonytató áldozatok árán horgonyozta le országunkat szent királyunk nyugaton, s mi azóta siratjuk szent kelet vesztett boldogságát. Szent kelet vesztett varázsát.

Megértette, hogy a táltos fehér lovat áldoz – még mindig, láthatatlanul, a génjeinkben. De lovaink elszöktek, s azóta nem találják helyüket. Csak állnak, odakint, a pusztán, s elvágynak, egy másik pusztára, egy nagyobb pusztára, vadabb pusztára, ahol elkezdődött minden.

Állnak lovaink a pusztán, a bús magyar pusztán, rokontalanul, egyedül, kitaszítva, s lerázzák hátukról a szelídítőt. «A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!» – fohászkodik Európa, s még mindig, még most is, pedig már nincsenek nyilaink. Csak ismeretlen, rokontalan, romló nyelvünk van, amit nem ért meg senki sem.”

Nyitókép: Ficsor Márton/Mandiner