Eszenyi Enikőnek bocsánatkérés nélkül is megbocsátottak – De miért baj, ha valaki megússza a felelősségvállalást?

„Azt üzeni ugyanis az országos csatorna ezzel MINDEN áldozatnak (nem csak Eszenyi áldozatainak vagy saját közönségének), hogy tökmindegy, mit csinálnak, a bántalmazó megdicsőülve lovagolhat (táncolhat) el a naplementébe. Ezért aztán jobb, ha hallgatnak.

Az üzenet sajnos minden hasonló esetben világos: az ilyesmit meg lehet tenni emberekkel, büntetlenül. Számomra mindez a hazai #metoo esszenciája. Kicsit haladtunk, kicsit visszabontottuk a tabukat, nyomokban még ilyen-olyan következmények is felfedezhetőek. Épp csak a lényeget nem értette meg az ország:

Nem. Ezt nem lehet megtenni emberekkel. Senkit nem lehet bántalmazni, zaklatni, megalázni, kínozni, megszégyeníteni, a méltóságát megsérteni. Sem akkor, ha az elkövető generációja egyik nagy tehetsége, sem akkor, ha a negyedik cé osztályfőnöke. Minden munkahelynek és, bármilyen meglepő, minden közösségnek vállalnia kell az arányos felelősséget és garanciát, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő.

És ha egy tévécsatorna az efféle botrányokkal tarkított provokációt látja a produkció nézettségének biztosítékaként, az semmivel sem jobb, mint amikor a másik tévécsatorna megtűri a valóságshowban a szexuális erőszakot és bántalmazást, mi több, előszeretettel sértik meg a szerkesztők maguk is a játékosok méltóságát. Mert a tévének még mindig normateremtő – vagy a rossz beidegződéseket fenntartó – ereje van.

Ahogy annak is, ha deklarált bántalmazók sztárként szerepelhetnek. Ezeknek a gyakorlatoknak vége kell, hogy legyen, korra, nemre, bőrszínre, vallásra, világnézetre és igen: tehetségre, népszerűségre, hatalomra és sikerre való tekintet nélkül. Mert különben az eredmény az lesz, hogy marad az, ami mindig is volt: aki bántani akar, az bántani is fog, mert ugyan mi akadályozná meg benne?”

***

Nyitókép: MTI/Mohai Balázs