Tiltott könyvek? – Demeter Szilárd a legújabb ellenzéki vádakról

Írta: Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója

Induljunk ki abból, hogy ma már önbevallás útján lehet író bárki. Egykoron még léteztek éles szemű, jó ízlésű kiadói szerkesztők – egyáltalán: jó ízlésű szerkesztők –, akik egyfajta kapuőrként azért odafigyeltek arra, hogy mi érdemel nyomdafestéket, mi nem. 

Ma már ez nincs így, értelme sincs sok, mert egy komolyabb kiadótól eltanácsolt szépreményű Nobel-várományos talál olyan vállalkozást, ami a pénzéért kiadja még a gyermekkori zsengéit is. 

Ez sem új találmány. Umberto Eco ezt a modellt ÖFSZ-nek  (Önfinanszírozó Szerzők) nevezte A Foucault-inga című zseniális regényében (1988-ban jelent meg olaszul), idézzünk is belőle hosszasabban: 

„Az ÖFSZ azt jelenti, hogy Önfinanszírozó Szerző, és a Manuzio olyasmi, amit az angolszász országokban vanity press-nek hívnak. Hatalmas nyereség, nulla rezsi.” Egy ilyen kiadó politikájának a lényege, hogy a szerző maga finanszírozza könyve kiadását: „A Manuziót az olvasók nem érdeklik... Az olvasók nélkül elvagyunk, szokta mondani Garamond úr, csak a szerzőink ne hagyjanak cserben.”

A kötelező kiadói beetetés, szédítés, csábítás és ígérgetés után az olasz modell szerint az alkotóval olyan szerződést írnak alá, ami csak a kiadónak jó: „Láttam utóbb ilyen szerződést: De Gubernatis immár talpig költőként, olvasatlanul firkantja alá, miközben a könyvelő sopánkodik, hogy Garamond úr túl alacsonyra vette a rezsit. Tízoldalnyi apró betűs szöveg sorolja a pontokat: fordítás, színpadra, rádióra alkalmazás, megfilmesítés, vakok számára szóló, Braille-írásos kiadás, rövidített, Reader's Digest-kiadás joga, garanciák rágalmazási per esetére, a szerkesztői változtatásokat illető láttamozási jog, a milánói törvényszék illetékessége per esetén... Az a fő, hogy az ÖFSZ fáradjon ki, és a szeme révedjen már a dicsőség ködébe, mire azokhoz a lesújtó záradékokhoz ér, amelyekben ott van ugyan, hogy a maximális példányszám tízezer, de minimumról egy árva szó sem esik, továbbá hogy a kifizetendő összeg nem függ a csak szóban emlegetett példányszámtól, és mindenekelőtt: hogy egy éven belül a kiadónak jogában áll zúzdába küldeni az eladatlan példányokat, hacsak a szerző föl nem vásárolja őket a bolti ár feléért. Aláírás.”

Ezután a kiadó megteszi azt a minimális erőfeszítést, ami a látszat fenntartásáért kell, no de: „Végül aztán, másfél évvel később, eljön az igazság pillanata. Garamond azt fogja írni: kedves barátom, jól sejtettem, ön ötven évvel megelőzte a korát. Recenziók tömegét kapta, a kritika díjazta, elismerte, ugye, ça va sans dire. De venni nemigen vették a könyvet, nem érett még rá a közönség. Kénytelenek vagyunk kiüríteni a raktárt, erről szerződés rendelkezik (szerződés mellékelve). Választhat: vagy a zúzda, vagy megveszi a maradékot a bolti ár feléért, ehhez önnek joga van.

De Gubernatisnak majd eszét veszi a búbánat, a rokonai vigasztalják: nem értenek meg téged, na persze, ha te is az ő kutyájuk kölke volnál, ha megkented volna, akit kell, rég írtak volna rólad már akár a Corrieré-ben is, az egész egy nagy maffia, de te ne hagyd magad. A tiszteletpéldányokból már csak öt darabod maradt, van még egy csomó fontos ember, akikre szintén gondolnod kell, ne hagyd, hogy a műved zúzdába menjen, hogy klozetpapírt csináljanak belőle, lássuk csak, mennyit tudunk összekaparni, jó helyre megy az a pénz, csak egyszer élünk, na, mondjuk, ötszáz példányt meg tudunk venni, ami pedig a többit illeti: spongyát rá, sic transit gloria mundi.

A Manuziónak 650 bekötetlen példánya maradt, Garamond úr 500-at beköttet és utánvéttel elküld a szerzőnek. Mérleg: a szerző nagyvonalúan állta 2000 példány előállítási költségeit, a Manuzio kinyomtatott 1000-et, beköttetett 850-et, és 500-at másodjára is kifizettetett. Évi ötvenegynéhány szerzővel a Manuzio minden évben nagy nyereséget könyvel el. Méghozzá lelkifurdalás nélkül: boldogságot terjeszt.” 

Mindez arról jutott eszembe, hogy az ellenzéki média megfuttatta azt a hírt, miszerint a Librin keresztül ebben a csúnya diktatúrában szerzőket lehetetlenítenek el azáltal, hogy a több évtizedes kereskedelmi gyakorlat alapján visszaküldték az el nem adott példányokat. Mivel az így „letiltott” szerzők neve számomra nem mondott semmit, megnéztem a kiadójukat. Nemrég alapított, úgynevezett szerzői kiadó. 

Aham. Kezdjük utolérni a fejlett nyugatot. Kb. 35 éves lemaradást hoztunk be.

Fotó: Földházi Árpád (Mandiner)