„Kultúrharc” ügyében attól kell tanulni, akitől a jobboldal tanult: a baloldaltól

„Az orbáni jobboldal visszatérően úgy konstruálja a politikai valóságot, hogy már »csak« a kulturális mezőben kell szert tenni hegemóniára, aztán a korszaképítés programja végérvényesen visszavonhatatlanná válik. Tekintve, hogy 13 éve kormányoz a jobboldal, ami időtartamát tekintve bár rövidebb, mint a rendszerváltás utáni korszak, mégsem lehet kétség azt illetően, hogy az új rend tere és jelzője az, hogy orbáni. Amennyiben viszont eltekintünk a négyéves politikai ciklus alapján történő értelmezéstől, úgy a kultúra terén a jobboldal által kívánatosnak tekinthető hegemóniateremtés okot ad annak megkérdőjelezhetőségére. És ezt nem azon az alapon javasolt megtenni (bár akár az is indokolt lenne), hogy a jobboldal szellemi hátországát képező lapok, folyóiratok vagy könyvek eladási- vagy előfizetői példányszáma vagy a Spotify-hallgatottsági adatok mögé nézünk, hanem inkább onnan, hogy röviden elgondolkodunk a hegemóniateremtés természetén.

Ha a kemény tényeket nézzük, úgy az utóbbi években jelentős piaci- és intézményi átrendeződések mentek végbe a gazdasági és a politikai alrendszert illetően. Ebből kiindulva – és a nyomában járó választói felhatalmazást tapasztalva – a helyzet egyértelmű is lehetne, már amennyiben magától értetődő, hogy a domináns és a hegemón között olyan könnyű lenne különbséget tenni. Ha ez lehetséges lenne, akkor tényleg oly egyértelmű lenne – mint azt sok fatalista és determinista ellenzéki gondolja –, hogy valamely szektorban való intenzív és domináns jelenlét az tulajdonképpen hegemónia. Az egyszerűség kedvéért fogadjuk el, hogy így van, bár a helyzetet egyébként is nehezíti, hogy a rezsim gazdasági és politikai határai és szélei képlények, továbbá folyamatos mozgásban is vannak, ugyanakkor nem célom erősíteni az ismétlődő jelleggel a rezsimtipológiákba elmerülők táborát, ahonnan nézve minden egyértelmű és világos szokott lenni.

Sőt, vannak területek, ahol minden intézményteremtés ellenére is kifejezetten beszéd, ugyanis a terület jellegéből adódóan kevéssé alakítható csak jogszabályi eszközökkel, és az intézmények megléte (könyv- és terjesztői hálózat, folyóiratok, kép- és hanganyagoknak helyet adó fórumok) ellenére is a politikai közösség tagjai ki tudnak térni az ajánlat elől. Mert bár a hegemóniáról való beszédmód kevéssé tűri meg a számszerűsítést, de szemben a hegemóniára vonatkozó nyelv expanzív jellegével, a magyar társadalomnak »csak« 30 százaléka áll ma a kormányzó párt mögött (legalábbis a pártpreferencia-kutatások alapján). Jelentős pozíciófogás ez a lelkekben, de a hegemónia léte – bármely (poszt)marxista vagy jobboldali szerzőt is olvassuk – nem egyharmadnyi közösséget irányoz elő.

(...) A sokszínűség értelmes és kívánatos, de nem ad prioritást egy baloldalinak. Mert bár a sokszínűség nem zárja ki a priorizálást vagy a hangsúlyok megadását, de téves felfogásával a piaci (egyenlőtlen) viszonyok újratermeléséhez is hozzájárulhat – ahogy az történt 2010 előtt. Hogy tudjuk mi a prioritás vagy hangsúly, ahhoz tehát tudni kell, hogy »kik vagyunk mi«. A jobboldal ezt kétségkívül meg tudja válaszolni, és ennek alapján ki is jelöli kultúrpolitikájának szempontjait, majd átviszi ezt az államról mint értékközösségről vallott felfogásába. A jobboldali nyelvi- és képzelet-expanzió nem azáltal áll elő, hogy gondolatrendszere univerzális lett a magyar társadalomban, hanem azáltal, hogy nem áll vele szemben egyértelmű prioritásokat és gyakorlatokat felmutató másik politika.”

A nyitókép illusztráció. Fotó: MTI/Máthé Zoltán