A magyar jobboldal mint történelmi erő

„Az első szabad választások óta eltelt harminchárom esztendő egy teljes nemzedéknyi időt jelent, ami egyben a magyar demokrácia első emberöltője is. Ebben a bő három évtizedben két nagy korformáló áramlat érvényesült, mégpedig a távolabbi jövő meghatározásának igényével: 

Bár jobboldali pártok két alkalommal is képesek voltak kormányra kerülni, az első húsz évet mégis az előbbi hegemóniája határozta meg, a rákövetkező húszat viszont biztosan az utóbbi dominanciája fogja. Ám a magyar demokrácia 33 éve úgy is olvasható, hogy összesen 21 éven keresztül volt hatalmon jobboldali kormány, ami az évek tekintetében kétharmados többséget jelent (63%), de ha csak a Fidesz-vezette kormánykoalíciók éveit számoljuk, azaz összeadjuk az ezredfordulós polgári kormányt (1998–2002) és az immár tizenharmadik éve egyhuzamban való nemzeti kormányzást, akkor is abszolút időbeli többséget kapunk (51%). Mindez azt jelenti, hogy 

Egy politikatörténeti mérleg szükségképpen történelmi dimenzióban kiállított politikai mérleget jelent. Erre a rendszerváltoztatás óta eltelt 33 év kellő időbeli horizontot nyújt, ami huzamos, szerkezeti tapasztalatot ad. Összefoglalva megállapítható például, hogy mindkét történelmi erő politikai képviselete praktikusan egy-egy pártszövetség: az 1990 és 2010 között érvényesülő egy szocialista-liberális, a 2010 óta kormányzó pedig egy konzervatív-kereszténydemokrata. Visszatekintve, eszme- és politikatörténeti szempontból, a maga nemében mindkettő természetes szövetségnek mondható. 

Ezek társadalmi háttere egyaránt heterogén, hiszen »osztályszövetségek rendszere« (Antonio Gramsci) alkotja, értelmiségük pedig rekrutációjában és ideológiájában is jól azonosítható. Kitűzött történelmi céljuk és évtizedekig tartó versengésük folytán a szó szoros és átvitt értelmében is kétpártrendszert teremtettek Magyarországon.

A két politikai blokk közötti mérleg a következő: 1990-től napjainkig jól felismerhető az a tendencia, hogy míg a baloldal fokozatosan széthullott, addig a jobboldal egyre csak egységesült. A rendszerváltoztatás előttről származó, pártállami tehetetlenségi nyomatékát megőrző posztkommunista baloldal és a pártellenzékkel együtt lázadó »demokratikus ellenzék« pártjai, azaz még egyszer: az MSZP és az SZDSZ az első húsz évben egységes blokk maradt, s ha pártjaik időnként el-el is távolodtak egymástól, értelmiségük annál jobban közeledett. Ehhez képest 2010 óta fokozatos decentralizációt és kettészakadásokat látunk, mely folyamat vége a 2022-től tapasztalható történelmi töredezettség (a baloldali összefogásban részt vevő hat parlamenti pártnak összesen kilenc elnöke-társelnöke van). 

és nem mellesleg saját szerves értelmiségi bázist teremtett.

A végrehajtó hatalom birtoklásának tekintetében a következő állapítható meg. Az MSZP a rendszerváltoztatás után személyükben négy kormányfőt adott, akik közül csak az első, Horn Gyula töltötte ki teljesen a ciklusát, hiszen Medgyessy Pétert két év kormányzás után belső pártpuccsával újabb két évre Gyurcsány Ferenc követte, aki azonban a 2006-os választások megnyerése ellenére 2009-ben távozott, átadva a helyet Bajnai Gordon csődbiztosságának. 

De mégis, az 1990 és 2010 közötti húsz évből szám szerint tizenkettőben a szocialisták adták az ország miniszterelnökét, tíz éven át a szabaddemokratákkal együtt kormányozva. A hazai jobboldal pártjai 1990 és 1994 között, illetve 1998 és 2002 között szintén koalícióban kormányoztak, előbb FKgP–KDNP–MDF, majd Fidesz–FKgP–MDF összetételben, három miniszterelnököt is adva az országnak, 2010 óta pedig folyamatosan ugyanaz a Fidesz–KDNP-pártszövetség van kormányon, Orbán Viktor miniszterelnökségével.

Húsz éven keresztül, bár kétségtelenül csökkenő mértékben, a globális-progresszív erők politikai része, azaz a Nemzetközi Párt  egységes blokk volt, társadalmi koalíciója viszonylag intakt maradt, értelmisége pedig akkoriban népes és alkotókorú. A Nemzeti Párt viszont ezzel párhuzamosan 2002 óta egyre szervezettebb lett, 2008–10 óta kiszélesedett a mögötte álló társadalmi koalíció, saját értelmisége megszerveződött s immár három-négy nemzedékből áll. A szilárdságban és hatékonyságban távolról induló történelmi erők mennyisége a kétezres évek derekán kezdett el kiegyenlítődni, majd egyre gyorsabban fokozódó különbségük mostanra minőségivé érett. A jobboldali történelmi erő fölénye másfél évtizede valóban történelmi mértékű.”

***

Nyitókép: Ficsor Márton