Ez nem nemzeti, hanem törzsi politika

„Tusványos kapcsán ismét vita alakult ki arról, hogy a kormánnyal kritikus személyeknek szabad-e elvállalniuk fellépéseket a kormánypárthoz erősen kötődő helyszíneken. Te is részt vettél a legutóbbi rendezvényen a médiahelyzetről szóló beszélgetésen. Volt benned dilemma azzal kapcsolatban, hogy a sajtószabadságot amúgy korlátozó, a médiapiacot eltorzító kormánypárt eseményén szerepelsz?

Nem volt bennem dilemma, mert nem osztom a törzsi szellemiséget. Ez a gondolkodás abból a tézisből indul ki, amit Esterházy Péter fogalmazott meg, miszerint   »bizonyos szint felett nem ereszkedünk bizonyos szint alá«. Csakhogy én a pályám első nyolc évét bizonyos szint alatt töltöttem, ahová bizonyos szint felettről nem ereszkedtek le hozzám. Tőlem határolódtak el. Én voltam szalonképtelen. Én voltam az, aki nem való a nyilvánosságba. Már csak ezért se tudom elsajátítani ezt a mentalitást.

Ettől még okozhatott volna dilemmát az a kérdés, hogy ha elmész annak a hatalomnak az eseményére, amely propagandagépezetté formálta a közmédiát, és létrehozta a KESMÁ-t, akkor ezzel segítesz-e nekik eljátszani azt, hogy minden rendben van a magyar demokráciával.
Bármilyen szereplés kapcsán csak az a kérdés, hogy a megszólaló befizeti-e a szereplésének a kulturális ellenértékét. A hatalom közelében való szereplés ellenértéke az, hogy a megszólaló konfrontálja-e a hatalmat a visszaéléseivel, érvényesíti-e vele szemben a nyilvánosság funkcióját. Ha ezt megteszi, akkor annak közhaszna van.

Létezik arra szabály, hogy a hatalommal való együttműködésben mi az, ami belefér, és mi az, ami nem? Nyilván nem tekintjük kollaborációnak azt, ha a kormánnyal elégedetlen pedagógus nem mond le az államtól kapott fizetéséről. De mi a helyes reakció, ha Novák Katalin kér fel arra, hogy legyél az elnöki tanácsadó testületének a tagja?
Szabó István filmrendezőnek, aki amúgy 3/3-as volt, és ártó jelentéseket is tett, a teljes életműve erről a dilemmáról szól. Meddig szabad együttműködni a hatalommal? Aki rászánja magát, hogy kollaboráljon, mint Hendrik Höfgen a Mephistóban, rendszerint azzal áltatja magát, hogy megőrzi a kultúrát jobb időkre. Ebben a konkrét esetben elhiteti magával, hogy a köztársasági elnök tanácsadó testületében majd olyan tanácsokat adhat, amelyek befolyásolják az elnök döntéseit, és ezek által jó hatással lehet a rendszer működésére. Ehhez nyilván el kell ismernie azt, hogy a köztársasági elnök Magyarországon egy közfunkció. Nos, én ezt nem gondolom. A köztársasági elnök a mai Magyarországon Orbán Viktor egyik szerve. Ahogy a hatalom valamennyi intézménye Magyarországon Orbán Viktor valamelyik szerve.

Bizonyos értelemben Tusványos is az. Mégis elmentél oda.
Ahová engem meghívnak, bárhová, nekem ott felelősségem jelen lenni, és érvényesíteni azt a szellemet, ami az ellenmérge annak a közegnek. Ha nem megyek el oda, akkor azzal veszek részt a közélet, a kultúra és a média törzsekre való széttagolásában, abban, hogy ne legyen párbeszéd. Ebben utazik mindkét kurzus. Az a céljuk, hogy két nemzet éljen egy országban – legyen egy Pannónia, és legyen egy Hunnia. Pannónia találkozzon Szárszón, Hunnia meg találkozzon Kötcsén – és Hunniába ne legyen bejáratos Pannónia, Pannóniába meg ne legyen bejáratos Hunnia. De akkor ez a két nemzet miért nem alapít két külön államot? Azért nem, mert amikor bármelyik hatalmon van, annak mindig az egész ország kell. Az egyik Magyarország mindörökké bárkit a szövetségesének lát, aki a másik Magyarország ellen van. Szó szerint bárkit. Nem olyan régen Robert Ficóról írta le Trombitás Kristóf, hogy inkább ő nyerjen a szlovák választáson, mint akármelyik másik szlovák politikus. Az ultrasoviniszta, magyargyűlölő Robert Ficoról írta le ezt. Ez volna a nemzeti politika? Ez volna a hazafiság? Hogy írhatta le ezt a nemzeti radikális kurzus egyik véleményembere? Nos, úgy, hogy abban a pillanatban, amikor leírta, Robert Fico Moszkva és Kijev konfliktusában épp Orbán Viktor szövetségesének tűnt. Megy a süketelés a nemzeti kormányzásról, de inkább győzzön a magyarok esküdt ellensége, mint bármelyik másik szlovák. Ebben szemernyi nemzeti érdek nincs. Ez nem több, mint rövid távú, értékmentesített törzsi érdek.

Tudjuk, mivel érvelne erre a kormánypárti influenszer. Azt mondaná, hogy igen, ez elvtelen felvetésnek látszik, de annyi helyről fenyegetik Orbán Viktor hatalmát, hogy az elvtelen alkut is meg kell kötni a magasabb rendű cél elérése érdekében. A magasabb rendű cél pedig az, hogy Orbán stabilan kormányozhasson a nemzeti szuverenitás védelmében.
Ezért a magyargyűlölők vezérével kell szövetkezni? Itt nemzeti politikáról volt szó. A felvidéki magyarok, azok magyarok. A magyarországi ellenzékiek is magyarok. Robert Fico hozzájuk képest nemcsak, hogy nem magyar, hanem magyargyűlölő. Amikor ő minősül szövetségesnek, az ellenzéki magyarság ezzel szemben nem minősül magyarnak, akkor szabadjon azt jelezni, hogy ez nem nemzeti, hanem törzsi politika. Ugyanez zajlott a Gyurcsány-érában, amikor a nemzeti szó helyén az európai állt, és a fél magyarság az európaiságból volt kirekesztve.
Kanyarodjunk vissza a kollaboráció vagy közhaszon kérdésére! A tusnádfürdői fellépésedről a tudósítások úgy számoltak be, hogy a vita során felülkerekedtél a propagandistákon, rá tudtál mutatni a rendszer hazugságaira. Ez ritkán sikerül a hatalom médiájában felbukkanó ellenzéki politikusoknak vagy független véleményvezéreknek. Van közhaszna annak, ha valaki elfogadja a köztévé meghívását egy beszélgetőműsorba?
Attól függ, hogy ott mit mond. Aki bemegy a köztévébe, és kifejezésre juttatja azt a szellemet, aminek a köztévében lennie kellene, akkor ameddig beszél, addig ott sajtószabadság van.

A kormányzati propaganda szerint midig az van, ezt bizonyítja az ellenzéki meghívottak szereplési lehetősége is.
Csak az a kérdés, hogy azokat, akik tényleges sajtószabadságot, illetve tényleges véleménypluralizmust képviselnek, meghívják-e a köztévébe. És meddig hívják meg őket oda?

Amíg az ellenzéket bírálja, biztosan van esélye.
Az nem lehet erkölcsi kategória, hogy az ember a térben hol van. Vannak erkölcsileg elfogadhatatlan mondatok és tettek. Ha az ember ellenzéki felületen szerepel, akkor erkölcsileg nagyon helyes a részéről az ellenzék bírálata. Sőt: bizonyos értelemben ez erkölcsi kötelesség is, mert bőven van mit bírálni rajtuk.

Hiszen az ellenzék is gyakorol közhatalmat.
Gyakorol közhatalmat, és a támasza is a hatalomnak, mert annyira nem kínál alternatívát, hogy azzal a hatalom legitimációját képezi. Viszont a hatalom felületén szidni az ellenzéket helytelen viselkedés. Karácsony Gergellyel rengeteg bajom van, lényegében csak bajom van vele – de amikor egy ellenzéki politikus a köztévében szidalmazza Karácsony Gergelyt, azt helytelen magatartásnak tartom, mert kifejezetten azért kapja a hatalomtól a meghívást, hogy ezt tegye. Ezzel szemben bemenni a köztévébe, és ott a nemzeti radikális uralmat bírálni nyilvánvalóan helyes magatartás.

Erre azt válaszolná a Karácsonyt szidalmazó ellenzéki politikus, hogy az ellenzéki pártok között verseny van, és a köztévén keresztül olyan választói csoporthoz jut el, amelyhez máskülönben nem tud. Ő csak meg akarja különböztetni magát a többi ellenzéki politikustól.
Ehhez nem kell a köztévében mocskolnia a főpolgármestert. Nagyon jól meg tudja magát különböztetni a többi politikustól, ha a közmédiában Orbán Viktor rendszerét, a feudális Magyarországot, az Oroszországhoz fűződő szövetséget, vagy magának a köztévének a működését bírálja. Volna témája bőven. Azért nem ezt teszi, mert akkor nem hívnák legközelebb. Márpedig ő menni akar legközelebb is. Ezért kiszolgálja a hatalmat. Az értékes felületért cserébe kollaborál.

Azt mondják, ők nem kollaborálnak, hanem használják a köztévét.
Csakhogy nem ők használják a köztévét, hanem a köztévé használja őket. Akkor használnák ők a köztévét, ha annak a stúdiójában előadnák a maguk rendszerkritikáját. Csakhogy nem ezt teszik. Látszani akarnak, és beérik ezzel. Egy reklámfelületet látnak a köztévében, úgyhogy ebben a helyzetben a hatalom támaszaiként funkcionálnak. Ez ugye nem ugyanaz, mint amikor valaki bemegy a köztévébe, ott konfrontálja a hatalmat, és megkeseríti a szerkesztőnek azt a döntését, hogy behívta őt. És ha legközelebb is hívják, akkor legközelebb is bemegy, és legközelebb is mindent elkövet, hogy többé ne hívják, de ha újra hívják, újra bemegy – mert esze ágában nincs reklámfelületté válni, ő üzenetté, harsonává akar válni. Az az ellenzéki politikus, aki bemegy, és kiszolgálja a nemzeti radikális kurzus szellemét, nem akar harsonává válni, nincs üzenete, csak látszani akar, mint egy reklámfelirat. Még rosszabb a helyzet azokkal, akik még csak nem is az újraválasztásukért kaparó politikusok, hanem véleményemberek. Nekik miért muszáj bemenniük a köztévébe, és ott közösen viháncolni a fizetett hazudozókkal?

Sokszor kritikusak ők is.
Igen, de mindig csak annyira, hogy a meghívásuk mérlege pozitív legyen.

Szerinted téged hívnak majd legközelebb Tusnádfürdőre?
Nem tudom, de készen állok újra elmenni. Most már ha hívnak, azzal is kommunikálnak valamit, és ha nem hívnak, azzal is. Ha hívnak, azzal erőt kommunikálnak. Azt, hogy ők ezt simán megtehetik. Nekik ez egy extrém sport. Bizonyos értelemben a Puzsér egy sísánc, amin ők lesiklanak. A sísáncon az ember össze is törheti magát. De akkor mi van? Az egész sípálya az övék, ők gyártják a sílécet is. Övék a hegy, amiről lesiklanak. Meghívnak oda? Megtehetik. Nekik ez belefér. Ha nem hívnak, azzal meg értelemszerűen azt kommunikálják, hogy nem akarnak lesiklani a sáncon, inkább forraltboroznak a síbüfé finom akólmelegében. Persze tudni kell, hogy a rendszer nem úgy működik, hogy fentről valamit leüzennek, és azt lent végrehajtják, hanem az elvárás fent rezeg a levegőben, mint Demoklész kardja. Ennek megfelelően odalent mindenki iparkodik – és pontosan ez a cél. Lent jól tudják, hogy merre van az irány, de azt nem tudják, hogy mennyit kell arra menni. Két kilométert? Vagy húszat? Ezt nem tudja senki, ezért aki csak két kilométert megy, annak a menetteljesítményét lehet, hogy keveselni fogja a hatalom. Lent mindenki szorong. Ezért a legtöbb rendszerszolga mindjárt megy negyvenkettőt, mert az már egy teljes maraton, az nyilván elég. Mindenki be akarja magát biztosítani, ezért a rendszernek szinte valamennyi kliense őrjöngő túlteljesítésben bizonyít a vezérnek. Mindenki figyeli Orbánt, hogy mit mond, és azt alkalmazza magára sokszor a szóhasználatig menően. A rendszer kultúrpolitikája ettől ilyen rákosista. Erre sajnos nincsen jobb szó. Magyarországon a hatalomnak a társadalomhoz fűződő viszonyában kádárizmus, de a kultúrpolitikában mélységes rákosizmus érvényesül.

Ha tényleg így van, akkor érthető azoknak a csalódása, akiket zavar Péterfy Bori vagy a Quimby fellépése Tusványoson. Vagy az, hogy Molnár Áron szerepel egy kurzusfilmben, miközben élharcosa az oktatási demonstrációknak.
Én ebben a tekintetben nagyon toleráns vagyok. Eszembe nem jutna számonkérni Péterfy Borit azért, mert elment Tusnádfürdőre szerepelni. Mindenki jól ismeri az ő politikai álláspontját. Senki nem gondolja azt, hogy azért, mert ott fellép, kormánypárti lenne. Ugyanígy a Quimby: amikor Tusnádon színpadra léptek, a dobszerkójukon kint volt az oktatási tüntetések szimbóluma, az a körbe zárt felkiáltójel, amit Horgas Péter látványtervező és Molnár Áron alkottak meg azzal, hogy az Indesit-logót megfordították. A Quimby tagjai ezen a dobszerkón elég jól kommunikálni tudták a maguk politikai állásfoglalását. Aztán lenyomták a dalaikat, ahogy bárhol máshol is.

A tavalyi választás után sokan mondták, hogy meg kell érteni a fideszes választókat, ahhoz pedig oda kell menni hozzájuk, és beszélgetni kell velük. Erről van szó?
Nem megérteni, hanem érteni kell a fideszes választókat. Érteni azt, ami a huszadik század történetéből, elsősorban a kádárizmus szelleméből levonható, és megmagyarázza, hogy ma a magyar társadalom miért alkuszik meg az évtizedekre berendezkedő hatalommal. Aki nem érti ezt, az képtelen lesz arra, hogy az Orbán-rendszer ellenmérgét megfőzze. Sokan az ellenzékre mutogatnak, hogy az milyen alkalmatlan, de elfelejtkeznek arról, hogy Orbán Viktor már messzire űzött a politikától mindenkit, akitől egy kicsit is tartott, és csak azokat őrizte meg a maga ellenzékének, akikkel kapcsolatban nincs rossz érzése, mert egytől egyig inkompetensek, és leginkább Gyurcsány Ferenc módjára politizálnak. Érteni, hogy miért uralkodik ilyen stabilan ez a hatalom a Kárpát-medencében, nagyon mást jelent, mint megérteni a hatalmat, elsajátítani a szóhasználatát, a gondolkodási mintázatát, a logikáját – ez az utóbbi az, amitől a mai Magyarországon valaki fontosnak, érvényesnek és képviseletben részesültnek érezheti magát. Meg a liberálisok iránti sértettségtől. Nekem bőven volna okom a sértettségre a liberális kurzussal szemben, hiszen nyolc éven át úgy nyomtak el, mint a csikket, még a Tejútrendszerből is ki voltam rekesztve. Csskhogy ha valaki a mai Magyarországon meg van sértődve a liberálisokra, az többet fejez ki önmagánál. Az azt jelzi, hogy rendes magyar ember, aki Orbán Viktorral szinoptikus – még akkor is, ha nem tagja a klientúrájának, mert a sérelmei közösek Orbán Viktorral. Ez a közös sérelem a hazai meg a nemzetközi liberális kurzus gyűlöletében reprezentálódik. Ma, amikor a liberális kurzus iránti sértettség államilag diktált ideológia, ez a sértettség többé nem egy személyes érzet, hanem abban az államhoz, a hatalomhoz való viszony fejeződik ki.

Miért alakult ki ez az esszenciális gyűlölet a liberálisokkal szemben?
Azért, mert a liberális kurzus Magyarországon durván visszaélt a hatalmával. Csak nem volt kétharmaduk. Vagyis 1994 és 1998 között volt kétharmaduk, de Horn Gyula könnyelmű volt, mert elhitte, hogy egy korszak kezdődik: az MSZP-SZDSZ korszak. Elhitte, hogy leválthatatlanok.

De Horn Gyula nem volt liberális, és az SZDSZ nélkül akart kormányozni.
Eleinte még nem akart, hiszen 1994-ben az MSZP nem volt koalíciós kényszerben. Aztán egyre inkább megjött az étvágyuk, és megpróbáltak leszámolni az SZDSZ-szel. Amikor egy miniszterelnök elkezdi a saját koalíciós partnerét hitelteleníteni, ahogy azt Horn Gyula tette, milyen mértékben kell, hogy biztos legyen a dolgában? Milyen mértékben kellett, hogy biztos legyen abban, hogy a következő választástól nincs félnivalója, ha elkezdte ledarálni a saját belügyminiszterét azzal a dumával, hogy Magyarországon nincs közbiztonság? Az MSZP-ben elhitték, hogy egy korszakot nyitnak. Aztán jött Orbán Viktor, és 1998-ban kiderült, hogy nem nyitnak korszakot. Erre a Gyurcsány lett a válasz. Akkor a balliberális kurzusnak is kellett egy Orbán Viktor. Egy annyira gátlástalan, annyira hatalomvágyó, annyira karizmatikus vezér. Addig arról volt szó, hogy Orbán autoriter, és hogy ez elfogadhatatlan, aztán kiderült, hogy ezt nem is elítélték, hanem elirigyelték. Nekik is kellett egy erős kezű vezető. És amikor megkapták Gyurcsány Ferenc személyében, már nem is volt olyan nagy baj az autoriter vezetési móddal.

A liberális véleményformálók keményen kritizálták Gyurcsányt emiatt. Elismerem, hogy ez egy szűk csoport volt, de volt akkora, hogy azt nem mondhatjuk, hogy a liberálisok csont nélkül elfogadták Gyurcsányt.
Nem csont nélkül, az igaz. De aki nem fogadta el, az meg lett rendszabályozva. Emlékezetes a Heti Hetes és Hajós András esete. Hajós bement a Hír TV-be, ahová nem lett volna szabad, és ott tett egy nemzetegyesítő gesztust. Felkérte a miniszterelnököt arra, hogy legyen szíves, mondjon le, gyártsa le ezt a precedenst, és teremtsen általa egy minimális konszenzust. Nem kellett volna új választást kiírni. Kormányt alakíthatott volna Bajnai Gordon, vagy Kiss Péter, vagy Lendvai Ildikó, vagy Kovács László, vagy akárki más, és akkor 2010-ben nem lett volna kétharmados Fidesz-győzelem. Csak ennyi kellett volna. Hajós közölte, hogy az ő megítélése szerint Gyurcsánynak le kellene mondania. Nagyon igaza volt. Látta, hogy mi készül. Látta, hogy a harmadik köztársaság megingott, és megbukhat. Bement a Hír TV-be, hogy megmentse a köztársaságot. Mi lett a következmény? A következő három Heti Hetesbe nem hívták meg, hogy ezzel azt üzenjék neki,   »menjél akkor a Hír TV-be, biztos lesz ott műsorod, Bandikám«. Aztán a negyedik héten meghívták, és az egész adás arról szólt, hogy szétalázták, neki pedig szótlanul kellett asszisztálnia ehhez, ha maradni akart, pedig több szellem szorult belé, mint a humor többi úgynevezett nagyágyújába együttvéve.

2023-ban annyira irrelevánsnak tűnik 2010 előttre visszamutogatni.
Hogy lenne irreleváns? Hiszen Orbán Viktor rendszerének ez a legitimitási bázisa. A 2010 előtti Magyarországhoz képest vannak ők hatalmon.

Tizenhárom éve övék a teljes ország. Minden.
Így van.

Akkor mi az, ami mondjuk Rákay Philip lelkét megnyugtatná? A Nagy Ervinnek írt üzenete is tele van sértettséggel és felindultsággal.
Valójában nem felindult. Ebbe az érzelmi állapotba ők belehajtják magukat, mert érzik az erkölcsi deficitet, és az igazukat ezzel pótolják. Ez az indulat a purhab, ami kitölti a meghirdetett eszmék és a megvalósuló gyakorlat közti űrt. Valójában nem is a saját sértettségük, hanem Orbán Viktoré, amit magukra vettek. Ez a kurucos dac az Orbán-rendszer érzelmi hangoltsága: sértettség a világra, a Nyugatra, az ellenzékre. Ez a mai Magyarország közszelleme. A rendszer hívei ezt alkalmazzák önmagukra. Itt volt Hajós András, aki egy kritikus, és később végzetesnek bizonyuló helyzetben félretette a kurzusérdeket, hogy a nemzeti érdeket érvényesítse: bement a Hír TV-be, mert azt is a magyarság részének tekintette – erre jött a Heti Hetes mezőnye, hogy számonkérje rajta a kurzusérdeket, és megbüntették, amiért felmondta azt. Innentől már tudta, hogy mi fér bele, és mi nem. Ugyanez a szellem uralkodik most a jobboldalon, mert mindent eltanultak. A jobboldal reakciós, mindig is ilyen volt – nekik nem saját mondásaik vannak, hanem szemlézik a liberális térfelet, és ami ott szervesen generálódik, azt leszkennelik, 3D-nyomtatóval kinyomtatják, odaállítják velük szembe, a liberális mondásokat megszorozzák mínusz eggyel, és elszavaltatják a droidjaikkal.

Ez azért érdekes, mert a rendszerváltást követően Magyarországon egyáltalán nem a liberalizmus dominált. Még az MSZP-SZDSZ koalíció is arról szólt, hogy folyamatosan alulmaradtak a liberálisok. Akkor miért ők a mumusok, miért nem a szocik?
Már nincs külön szocialista meg liberális idea. Pártszinten volt olyan, hogy MSZP és SZDSZ, de ez a kettő a nyilvánosságban összemosódott egyetlen balliberális tömbbé. Ha úgy kívánja az érdek, akkor baloldaliak, ha úgy kívánja az érdek, akkor liberálisok. A kulturális baloldaliságban is ez az ingamozgás fejeződik ki: ha azt akarom, akkor baloldaliság, ha azt akarom, akkor liberalizmus. A múlt eltörlésének a forradalmi indulata szocialista vonás, de a tőke logikájának a priorizálása a liberálisokra vall. Ez fejeződik ki a metoo-ban, a politikai korrektségben és a kvótafeminizmusban is. 

Ezek a mozgalmak Magyarországon teljesen jelentéktelenek. A nyugati demokráciákban folytatott viták azért mások, mert ott ténylegesen vannak társadalmi csoportok, amelyek ezeket az eszméket képviselik. Itt nincsenek. Ezért aztán hatványozottan nem értem, hogy a liberalizmusfóbia miből jön.
Orbán és a kurzusa nem az ellenzéki magyarokkal, és még csak nem is az ellenzéki pártokkal áll szemben, hanem kifejezetten az ellenzéki sajtóval, abban pedig a nyugaton érvényesülő progresszív szellem nagyon is kifejeződik. Ami meg Orbán sértettségének az eredetét illeti, érdemes megnézni az 1993-as szárszói találkozón György Péter beszédét, utána pedig Orbán Viktorét. György Péter számonkérte Orbánt valami olyasmiért, amit az SZDSZ is vastagon művelt – de Orbánnak ugyanaz a mutyi nem volt megengedve. Aki arra kíváncsi, hogy hol született ez a dac, annak ez a szárszói eset eléggé emblematikus látleletet ad. Aztán amikor Orbán szót kapott, egy kifejezést helytelenül használt – és kikacagták. Abban minden benne volt. Ott nem önmagában Orbánt kacagták ki, hanem a vidék Magyarországát, aki felavászkodik Budapestre, és értelmiségit játszik, de valójában csak egy büdös paraszt. Abban a kacajban volt valami abból a liberális hübriszből, ami az Esterházynak abban a mondásában fejeződik ki, hogy bizonyos szint felett nem ereszkedünk bizonyos szint alá. Csakhogy az a bizonyos szint soha nem lett meghatározva, nincs állandó mércéje. Ha valakit ki akarnak rekeszteni, akkor ő egyszer csak a bizonyos szint alatt találja magát.

Úgy emlékszem, hogy az SZDSZ-t is számonkérték ugyanezek az értelmiségiek később, a párt rá is ment a saját holdudvarának meghasonlottságára. Esterházy mondását pedig úgy is lehet érteni, hogy vannak olyan körülmények, amikor nem lehetséges a párbeszéd. Magamból kiindulva: ha valaki azt állítja, hogy Zelenszkij ugyanolyan, mint Putyin, akkor olyan erkölcsi szakadékkal találom szemben magam, amin nem akarok a párbeszéd kedvéért átmenni.
Magyarországon Orbán Viktor politikai érdeke kurzusérdekké lett hamisítva, ez a kurzusérdek lett nemzeti érdekké hamisítva, és ehhez lett hajlítva az erkölcs. A hamisítás ott kezdődik, hogy Orbán Viktor érdeke még csak nem is a jobboldali kurzus érdeke. Hatalombirtoklásilag meglehet. De értékvilágában? Grófo a király? Ez nem lehet a népnemzeti oldal érdeke. Ez legfeljebb Orbán Viktor pillanatnyi érdeke, hogy éppen újraválasszák. A morális integritást Kádár János már sikeresen felszámolta: Magyarországon a krumplileves erkölcse érvényesül. Hiszen   »élni csak kell«. A fogolytáborban vagy a nyomortelepen még el is tudom fogadni ezt a dumát: ha máshogy nem megy, lopni kell, hogy a gyerekemet etetni tudjam. De a Kádár-rendszerben nem az volt a dilemma, hogy élek vagy halok. Az még egy tányér krumplilevesről szólt, a kombi Wartburgról szólt, egy jó kis szakszervezeti üdülésről szólt. A magyar társadalom megalkudott a hatalommal, és meghamisította a jóról meg a rosszról alkotott alapvető fogalmait annak érdekében, hogy a beláthatatlan ideig tartó rendszerben otthon érezze magát. Nem lehetett tudni, hogy a rendszer negyven évig tart, tarthatott volna száznegyven évig is. Kádáré volt a hatalom, ezt tényként könyvelték el az emberek, és nem kérdeztek rá, hogyan lett az övé. Erre kellett berendezkedni. Ehhez tartozott a krumplileves, ahhoz meg az erkölcs. Most ugyanez a helyzet Orbán Viktorral. A rendszer még beláthatatlan ideig fennáll majd, és a magyarok otthon akarják érezni magukat benne.

Ha ez a hagyományos túlélési stratégia egy társadalomban, akkor hogyan lehet olyan főzetet készíteni, ami az általánosan elfogadott hatalomgyakorlás ellenmérge?
Nem szabad felfüggeszteni az erkölcsöt. Egy másik erkölcsi könyvelést kell érvényesíteni ezzel a meghamisított erkölccsel párhuzamosan. Ezt folyamatosan futtatni kell. A másik Magyarország a szellemi térben van.

Látod ennek a jeleit?
A Magyar Narancsban és a Hócipőben nem látom, ott az Orbán-rendszer előzményét és támaszát látom – de mondjuk a Magyar Hangban meg a közegében nem esik nehezemre meglátni ezt. Az egy másik Magyarország. Az se véletlen, hogy a Magyar Hang kinyomtatását egyetlen magyarországi nyomda se vállalta, úgyhogy Szlovákiában készül, ezzel szemben a Magyar Narancs meg a Hócipő valahogy talált hazai nyomdát magának. Amúgy nincs bajom azzal, ha az a másik Magyarország bizonyos körülmények között jelen van az Orbán-rendszer projektjeiben. Azzal se lenne bajon, hogy Molnár Áron szerepel a Hadik-filmben – mégiscsak egy színész, élnie kell valamiből, ettől még simán lehet megbecsült ellenzéki Magyarországon. Molnár Áron Hadik-filmjével két probléma van. Az egyik az, hogy az kifejezetten egy kurzusfilm. Nem pusztán egy film, amit az Orbán-rendszer készít, hanem egy olyan film, amelyben a rendszer önmagát magyarázza, igazolja, teszi élménnyé és magyarságreferenciává. A másik probléma az, hogy Molnár Áron egy olyan politikai aktivista, aki nem azt mondja, hogy   »Hunnia is Magyarország, Pannónia is Magyarország, és ezt a két nemzetet egyesíteni kell« – hanem ő azt mondja, hogy   »ti álnok, despotikus gazemberek vagytok, mi meg a demokrácia, a jogállamiság, a szabadság és a méltóság képviselői«. Molnár Áron úgy szerepel abban a kurzusfilmben, hogy ő tartja az azt megelőző kurzust életben, és képezi a személyével annak az utánpótlását. Hídként ível át a szárszói találkozók által reprezentált szekértábor és az Orbán-rendszerrel kritikus mai fiatalok között. Benne él túl az, amit Orbán 2010-ben leváltott, de meg kell őriznie, mert annak a tagadása képezi a legitimitását. A noÁr-jelenséggel az a baj, hogy abban nem az előző kurzus önreflexiója, felelősségvállalása vagy megújulása fejeződik ki, hanem épp annak az ellenkezője: annak a kurzusnak a kizárólagossága, a számonkérhetetlensége és a leválthatatlansága. Molnár Áron így szerepel a Hadik-filmben – ez így nem oké. Benne ráadásul más is kifejeződik. Az, hogy a balliberális kurzus nem tud kiállítani egy gondolkodni tudó politikai aktivistát, aki megszervezi a tiltakozásokat. Egy színészt állítanak ki, aki eljátssza ezt a politikai aktivizmust, mint egy szerepet – ez az élmény minden megszólalásakor félreérthetetlen. Őt a balliberális kurzus elitje castingolta, hogy legyen belőle politikai aktivista, nagyjából úgy, ahogy a Hadik-filmben huszár lett. Ezzel nagyon sokat árt az oktatásért demonstrálóknak, a diákok ügyének is.

Nemzetegyesítésről beszélsz, de a korábbi   »kurzust« és szimpatizánsait teljesen elutasítod.
Nem a kurzust utasítom el, csak azt a szűk brancsot, amelyik elkártyázta a köztársaságot. Csak azt a szűk elitet, amelyik nem vállal felelősséget az Orbán-rendszer létrejöttéért, pedig ők szállították le Orbán lábához Magyarországot. Ha valaki hazudott, csalt, és aztán lebukott, akkor az lemond. Ez a legkevesebb. Ez nem teljesült. Orbán ebbe a következménytelenségbe rendezkedett be. Azt az elitet utasítom el, amelyik Hajós Andrást megrendszabályozta, azt az elitet utasítom el, amelyik hitelesítette Gyurcsány hazudozását, és megerősítette őt a hatalomban, amikor bizalmi szavazást kért maga ellen. Nem lehet a nemzetet egyesíteni addig, amíg a két politikai oldalt ez az árokásó elit uralja. Amíg Rákay Philipek és Molnár Áronok fejezik ki a kurzusok életérzését, akik a kirekesztésben és a hideg polgárháborúban érdekeltek, akiknek az az egyetlen képességük, hogy kijátsszák a magyarságot az európaiság, és az európaiságot a magyarság ellen, addig nyilván nem lesz társadalmi megbékélés, logikus tehát, hogy elsőként őket kell félresöpörni az útból.”

Nyitókép: Baksa Róbert