Kapaszkodni kell az utolsó utáni hitünkbe
Arra a kérdésre, hogy miként lehet ebből kiszállni, kihez érdemes ilyen esetekben segítségért fordulni, Niki azt válaszolja, hogy nagyon nehéz megtenniük ezeknek a nőknek az első lépéseket. „A félelem mellett ott a bizalmatlanság is, hiszen hiába áll rendelkezésre annyi segítő szakember vagy szociális munkás, attól nem fogadnak el sokszor se tanácsot, se segítséget a bántalmazó kapcsolatban élők, aki nem járta meg ezt a poklot, akit nem vertek hozzá hasonlóan véresre”.
Majd azzal folytatja, hogy bár sok lépcső vezet hozzá, de egyetlen kiút van, méghozzá, „ha kapaszkodunk az utolsó utáni hitünkben.
Mert van egy felsőbb erő, ami a férjeden, a bántalmazóidon vagy az iskolatársaidon, netán a szüleiden túl van.
Az a hit, ami téged ebből a helyzetből kirángat, amikor van erőd kimondani, hogy nem az vagy, akinek az agresszoraid látnak. Én valaki más vagyok és sokkal több vagyok. S azt a képet, amit akkor, abban a beszűkült tudatállapotban magam elé képzelek, azt ezután követni fogom” – fogalmaz Suhai Niki.
„Azonban, ha idáig eljut a bántalmazott, akkor szemben találja magát egy olyan űrrel, pontosabban feladattal, amiről azt hitte, hogy nem létezik, akkor jön a társadalom gyűlölete. Nekem a legnagyobb érvágás az a cunami volt, ami a környezetemből érkezett a válásom után. De nincs bennem harag. De idő kell ahhoz, hogy valaki ide eljusson. Mindezt az előzi meg, hogy belátod, hogy a tönkrement kapcsolatodban ott volt a te felelősséged is.
Meghúzhattad volna a határaidat, de nem tetted”
– sorolja.
Ezután kitér arra, hogy több anyaotthon vezetőjétől is azt hallja folyamatosan, hogy bár akadnak fiatal nők, anyák, akik elmenekülnek a toxikus kapcsolatukból, de sokan közülük egy idő után mégis úgy döntenek, hogy visszatérnek a bántalmazójukhoz. „Ennek a döntésnek sok esetben a társadalom megítélésétől és az egyedülálló nő/anyag bélyegtől való félelem az oka. Pedig ezeknek a toxikus kötődéseknek sokszor tragikus végkimenetele lehet” – hívja fel a figyelmet.