Nagyon vékony mezsgyén kell lavíroznunk

„»A világ csak úgy tesz, mintha píszí lenne, még jó, hogy van egy AC/DC benne« – hangzik el az említett dalban. Mennyire tartja fontosnak, hogy a szövegeiben reflektáljon a világ jelen társadalmi-politikai folyamataira, szélsőségeire?

Nem gondolom, hogy nekem feltétlenül reagálnom kellene a világ akár szélsőséges »megnyilvánulásaira«, akár örömére, akár bánatára. Ha vannak is ilyen sorok, mint amit kiemelt, az nem azért van, mert én mindenképpen meg akarom osztani a véleményemet, jelen esetben az ál-píszískedésről, ami a világot egyébként valóban jellemzi, hanem azért, mert azok a gondolatok, amik foglalkoztatnak, előbb-utóbb valamilyen formában, több-kevesebb hangsúlyt kapva dalszöveggé érnek bennem. Ha megfigyeli, ebben a dalban sincs több erről a témáról, amit ezzel kapcsolatban el szerettem volna mondani, azt belesűrítettem ebbe a két sorba.

Ha már itt járunk, mit gondol a nemcsak a politikai színtéren tapasztalható, de a kulturális világot is elért, gyakorlatilag minden művészeti ágban érezhető kettéosztottságról? A Tankcsapda mennyit tapasztal ebből? 

Kétségtelen, hogy mi is érezzük a mai világnak a mindenféle értelemben vett megosztottságát. A világ azért megosztott, mert megosztották, de ezt már a rómaiak óta tudjuk, az »Oszd meg és uralkodj!« nem mai találmány… Hogyha az emberek együtt csinálnak valamit, annak van ereje, ha viszont egymástól bármilyen értelemben, mentálisan, fizikálisan szeparáljuk őket, akkor nem tudnak együtt erősebbé válni. Ennek vannak jó és rossz oldalai is. Egy biztos, mi mindig arra törekszünk, hogy az embereket összehozzuk, ne pedig szétválasszuk. A Tankcsapda szempontjából teljesen mindegy, hogy valaki alacsony, magas, sovány, kövér, fiú, lány, idős, vagy fiatal, ha szereti azt, amit csinálunk, megtisztel minket a figyelmével, idejével, pénzével, akkor mi is megtiszteljük őt azzal, hogy a lehető legtöbbet igyekszünk számára nyújtani mint zenekar.

Mindig azt az üzenetet igyekszünk átadni, hogy legalább mi, tankcsapdások, ha lehet ilyen patetikusan fogalmazni, legalább addig, amíg a Tankcsapda-koncerten vagyunk, tartsunk össze, legyünk együtt, ne pedig külön-külön, és főleg ne egymás ellen!

Úgy fogalmazott korábban egy interjúban, hogy »a zenekarosdi, folyamatosan fortyogó, alakuló tevékenység, nem szabad beleunni, folyton meg kell újulni, igyekszünk frissek maradni«. A progresszív(ebb) zenei gondolkodáson túl miben kell megmutatkoznia ennek a megújulásnak a Tankcsapda esetében?

Elsősorban nem a zenei megújulásokról van szó. Valamilyen szinten persze ez is igaz, mert zenei értelemben is lehet, és érdemes is új utakat keresni, hozzáteszem, a művészembereknek eleve van egy belső késztetésük arra, hogy megújuljanak. 

De félreértés ne essék, nem akarom magasművészetnek nevezni azt, amit a Tankcsapda csinál, mi mindig is egy köpködő, káromkodó rock and roll zenekar voltunk, vagyunk, akik a buli után berúgnak az öltözőben.

A Tankcsapda esetében a frissülést és megújulást inkább arra értem, hogy igyekszünk nem besavanyodni, nem beporosodni, nem rossz értelemben megöregedni. Igaz, hármunk közül ketten már túl vagyunk az ötvenen és nem is akarunk úgy tenni, mintha még mindig huszonéves srácok lennék, de ettől még lehetünk normálisak, figyelhetünk a világ aktuális trendjeire, technológiai és zenei értelemben véve is, képben lenni a stílusok kavalkádjával a folyamatos változással. Ahhoz, hogy ma is fel tudjuk venni a »versenyt« a fiatal zenekarokkal, ahhoz hogy tartani tudjuk a lépést, hogy ne kerüljünk le a színpadokról, folyamatosan oda kell figyelni arra, hogy mi történik körülöttünk a világban, és semmiféleképp sem szabad a »régen minden jobb volt«, meg a »bezzeg a mi időnkben« kezdetű mondatokkal operálni.

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner