Elegem van az óvatoskodó irodalomból

„Nem kötnek tények, logika vagy realitás. Nem épp ezáltal el tudod kerülni a reflektálást a napi ügyekre, az ország helyzetére, amiről amúgy egyáltalán nem akarsz beszélni? Ez egyfajta kiút? Tudatosan menekülsz ezzel a politika elől?

Ezzel a technikával nem a politikára vagy a mindennapokra való reflektálást próbálom meg kicselezni. Mikor leülök írni, más tudatállapotba kerülök: nem is tudnék  ennyire irányítottan figyelni, mit kerüljek el vagy mit ne. Díszletként, háttérvászonként persze ott zúg a napi valóság a fejemben, így került be például egy ligetvédő vagy a háború az írásokba, hiszen az is hiba lenne, ha egyáltalán nem keretezném a történeteket. De alapvetően a vízióm visz, aminek minimális kapcsolata van a fenti jelenségekkel.

Írás közben igazmondó juhásszá válok – nekem ez eleve kizárja, hogy aktuálpolitikával foglalkozzak. Amúgy sem tűri a művészet az aktuálpolitikát, kiveti, mint olajat a víz.

Pár évig elfut belőle egy könyv, de aztán pontosan nullára esik az értéke, hiszen nincs benne semmi maradandó. Engem az az egy cél vezérel, hogy olvasáskor vagy újraolvasáskor (legyen az tíz vagy húsz év múlva) ugyanolyan intenzív érzés kerítsen hatalmába, mint amit a szavak megszületésekor éreztem.

Pedig mégis: milyen szép allegória ez a magyar közéleti valóságra, hogy a határátlépések megszokottá válnak, és már semmin se lepődünk meg. Tudatalatt ennyire befolyásolja gondolkodásmódunkat a környezet, amiben élünk?

Abszolút, persze, és nem is szabad belőle kiszakadni. A lényeg, hogy az irodalomban máshogy csapódjon le a mindennapokban megélt őrület. Addig kell formázni, alakítani, amíg tisztára nem mosod az eseményeket és annak az esszenciáját nem tudod visszaadni. Ahogy korábban mondtam: a lényeglátás a fontos. A valódiságnak kell a központba kerülni, a sallangot le kell bontani.

‌Ez a lecsupaszítás könnyen megy neked, vagy sok újraírást, átgondolást igényel? Hogyan írsz?

A vízió megszüli a „beállításokat” is, így az átgondolás az elején lezajlik. A konkrét írás, a vízióhoz igazítás, a gépelés más tészta. Régen megírtam az egészet, majd utána kezdtem el javítani. Mostanában pár sornyi egységet megírok, majd átnézem, átdolgozom, és csak utána megyek tovább. Van, hogy elkap az ihlet, kifolynak az ujjaimból a szavak, de ez sem garancia semmire. Előfordul, hogy pár nap múlva nem is értem, miért éreztem, hogy az adott rész jól sikerült. Kell egy kis idő és távolság, hogy lássam, milyen is az a szöveg. Kell, hogy már ne legyek benne.

‌A nem esztétikai és a nem erkölcsös megmutatása ritka ilyen nyers formában az irodalomban. Inkább eszközként tekintesz erre vagy egyfajta küldetés a mocsok a felvillantása?

Ezzel kapcsolatban is ugyanazt érzem, mint a politikával. Az erkölcsösködő, szociologizáló szövegeknek szerintem nincs helye a szépirodalomban, legalábbis az én könyvespolcomon. Ha egy szöveg narratívákat igyekszik lenyomni a torkunkon, az mindenképp izzadtságszagú, hiszen nem törekszik a tisztánlátásra, a 360 fokra, hanem valamit szolgál. Mostanában könnyű egyik vagy másik narratívával megvenni az olvasót, amit irodalmi szempontból felháborítónak tartok. Olcsó fogásokkal szimpátiát venni nem nehéz, de ha megérzem ezt az igyekezetet egy könyvön, akkor le is teszem. És persze megintcsak nem arról van szó, hogy nem lehet erkölcsi vagy társadalmi utalásokkal élni, anélkül nem lehet történetet mesélni. Itt az nem mindegy, hogy mi cél.

‌Akkor mi a cél? L’art pour l’art?

Igen, de közben meg mégsem, hiszen látod, hogy ott van mögötte a valóságszag. Nem szépítek, nem kertelek, de nem is célom, hogy ezzel valami nagyobb, felkapott vagy nemes célt szolgáljak, hogy bárkit megmentsek, vagy azt a hitet terjesszem, hogy az élet simogatásból és napfényből áll, ha jól csináljuk – amit aztán a bűnösök megnevezése követ: a társadalom, a gonoszok hada, akik jellemzően épp azok, akik mást gondolnak a világról.

Elegem van a kiszolgáló, óvatoskodó irodalomból. Dühöt szül bennem és arra motivál, hogy ne ilyet írjak.

Fájdalmasan őszintén beszélsz a függőségről, elveszettségről, szerelemről. Hajszálpontos látleletet adsz - de vajon van-e ebből kiút? Van-e feloldás, feloldozás? A novellák lezárásai erre már nem térnek ki.

Sokszor megkapom, hogy a világomban nincs kiút. Érdekes, hogy mennyire vágynak az emberek a buksisimogatásra. A hepiendre. Hogy a történet végére álljon helyre valamiféle rend. Ez a PC (politikailag korrekt) kultúra hozománya, ami a valóság túlkorrektált, kiherélt verzióját hozza létre. Ez is egy olyan láthatatlan kényszer, ami nagy nyomást tud okozni, hiszen íróként akármit mondasz, nem mindegy, hányan olvasnak, tehát az, mitől leszel népszerű. De a népszerűség nem minden. Ha már írok, írjak úgy és olyat, ami nem alkuképes. Számomra ez és így volt teljes, nekem nem férnek bele a rószaszín mázzal leöntött, lekerekített történetek. Az megint nem lenne valódi.”