Az MSZP-SZDSZ kormányzás idején Sorosék meg akarták venni az OTP 25 százalékát, de nagy viták után Hornék ezt megakadályozták.
A Vodafone megvásárlása újra kinyitotta azt a vitát – az ellenzék szerint rendkívül elhibázott lépés volt, a kormány szerint viszont nagyon jó, stratégiailag fontos üzletet sikerült kötni –, mekkora szerepet játsszon az állam a gazdasági életben, szükség van-e arra, hogy meg-, pontosabban visszaszerezzen stratégiai és kevésbé fontos ágazatokat; ha igen, melyeket és milyen hányadban. S ilyenkor nyilván szóba kerül mindennek az előzménye, az, hogy miként zajlott le nálunk a privatizáció.
A pártállam lebontása még a politikai rendszerváltás előtt megkezdődött a spontán privatizációval, 1987-től ugyanis az állami tulajdon hatalmas része került magántulajdonba. Hazai és külföldi magánszemélyek, cégek rendkívül kedvező feltételek mellett – gyakran kihasználva a rossz törvényeket, joghézagokat – hatalmas vagyonokhoz jutottak. Ez bizonyos szempontból szükségszerű lépés volt, hiszen az állami vállalatok jelentős része rendkívül rossz anyagi helyzetben volt, sokuknak tőkére volt szükségük, el kellett kerülniük a fizetésképtelenséget, bővíteni kellett a piacaikat, korszerűsíteniük a szervezetüket. Hosszú távon azonban mindennek megvolt az ára.
Mintegy 250 céget érintett a spontán privatizáció, ezek közé tartozik például a Pannonplast, az Ajka Kristály, a Medicor, a Fotex, a Tungsram, ám ezek a magánosítandó összvagyon mindössze kevesebb mint két százalékát tették ki.
amelyet két nagy cég képviselt, a Hungária és az Állami Biztosító, ezek nagyon nyereségesek voltak, így vonzóak voltak a piacon.
Az 1990-ben, az első szabad választás nyomán megalakult Antall-kormány a privatizációra a piacgazdaság megteremtésének egyik fontos eszközeként tekintett. Nem is tehetett mást: a kabinetnek szembe kellett néznie a rendkívül rossz gazdasági szerkezettel, az alacsony termelékenységgel, a modernizációra szoruló iparral, a nem hatékonyan működő mezőgazdasággal, a kapun belüli munkanélküliséggel, a forrás- és tőkehiánnyal, a leromlott bankokkal, a hatalmas, 21 milliárd dolláros külföldi adóssággal, továbbá a gyorsuló inflációval.
A szükséges szervezetek létrehozásával gőzerőre kapcsolt a privatizáció, bár tény, a kormányon belül is hatalmas összecsapások voltak ez ügyben. 1990. január 1-jén 2250 vállalat volt állami kézben, ebből 1857 került az ÁVÜ és a jogutód szervezetek kezébe, könyv szerinti összértékük 2600 milliárd forint volt. Végül a négy év alatt 310 milliárd forintnyi állami vagyont – a bankszektortól a médiáig – privatizáltak, a bevétel 55 százaléka külföldi, 45 százaléka belföldi befektetőktől származott.
De a java csak ezután következett! 1994-ben MSZP-SZDSZ-kormány alakult, amely 1996 végéig 720 milliárd forint értékű vagyont privatizált, csaknem két és félszer annyit, mint az előző ciklusban.
Ebben az időszakban adták el a nagy szolgáltató vállalatok többségi tulajdonát, illetve – 50 százalék alatti privatizáció esetében – a menedzsment-jogokat.
Az olaj- és gázipar privatizációján belül először a gázszolgáltatást értékesítették stratégiai befektetőknek, majd a Mol magánosítására került sor, mégpedig több lépcsőben nyilvános nemzetközi részvénykibocsátással. Külföldi kézbe került az öt regionális gázszolgáltató társaság, eladták a hat áramszolgáltatót, a Mátrai és a Dunai Erőmű Rt. részvényeinek átlag 47 százalékát a menedzsmentjogokkal együtt. Értékesítették több részletben a Matávot, jelentős eladásokra került sor a vegy- és a gyógyszeriparban. Elkelt a HungarHotels, a Magyar Hitel Bank Rt., néhány kisebb pénzintézet.
Érdekes a története az OTP-nek, hiszen Soros György-féle cégcsoport (Soros Fund Management LLC) vételi ajánlatot tett a bank 25 százalékára. A Horn-kormány azonban megakadályozta, hogy a külföldi spekuláns kezébe kerüljön a bank úgy, hogy kormányhatározatban rögzítették: az OTP nemzeti többségű, részben állami tulajdonban marad, és egyetlen részvényes sem juthat befolyásoló részesedéshez.
Az első Orbán-kormány alatt 1998 és 2002 között jóval kisebb arányban zajlott a privatizáció, bár jelentősebb földterületek kerültek magánkézbe. Továbbá
amely utóbb privatizálta azokat, ezeket eredetileg a helyi menedzsment és az alkalmazottak vehették meg.
A 2002-től hatalomra került baloldali kormányok újra felpörgették a magánosítást, 2010-ig a mintegy 190 társaság állami tulajdonhányadát adták el. Értékesítettek többek között erőműveket, pénzintézeteket, áram- és gázszolgáltatókat, ezekből összesen 750 milliárd folyt be a költségvetésbe.
Ez a helyzet változott meg 2010-ben, a Fidesz-kormány teljesen eltérő gazdaságfilozófiát képviselt, és a mai napig tartja is magát ehhez. Az elsődleges szempont az volt, hogy az állami vagyont az úgynevezett stratégiai ágazatokban növeljék, így számos, korábban eladott, stratégiai jelentőségű céget, vagyonelemet sikerült visszavásárolni, ennek köszönhetően több mint 50 százalékkal,
S ahol a magántulajdonnak van meghatározó szerepe, a kormány célul tűzte ki a hazai tulajdon többségét. A négy stratégiai ágazat – kereskedelmi, energia-, a bank- és a médiaszektor – közül a kiskereskedelmet leszámítva (ahol egész Európában a németek a meghatározó tényezők) ez már meg is valósult.
Nyitókép: OTP bankfiók világító céglogója az Europeum Bevásárlóközpont árkádsorán karácsonyi díszkivilágítással, a Blaha Lujza térnél.MTVA/Bizományosi: Róka László
Negyvenhat nap alatt egymást érték a törvényjavaslatok és a látványos politikai bejelentések, ám egy kérdés egyre hangsúlyosabbá válik: vajon áll-e valódi szellemi háttér a Tisza-kormány döntései mögött? Kovács András írása.
Áprilishoz viszonyítva az élelmiszerek ára átlagosan 0,6 százalékkal csökkent.
Lássuk, mit jelent a rendszerváltás, és miért használja a kifejezést rosszul a Tisza! Illetve csak reméljük, hogy rosszul használja, mert ha jól, akkor a rendszerváltás felvet kérdéseket. Szilvay Gergely írása.
Orbán Anita az amerikai LNG-lobbi folyosóiról és a Vodafone globális vezetéséből érkezett, hogy a Tisza-kormány külügyminisztereként a nyugati szövetségi rendszert helyezze előtérbe. Orbán Anita neve előkerült a Panyi Szabolcs-féle tiszás ügynökbotrányban is.
Winston Marshall a brit és a magyar bevándorlási helyzetet hasonlította össze.
Mennyire tekinthető kompetensnek az a politikusjelölt, aki a mérleg két serpenyője közül csak az egyikbe helyezi bele a mérnivalót, és az alapján hirdet eredményt?
A külföldről finanszírozott portál világképében a nemzetközi tőke a minden, a nemzeti kormányok pedig csak zavaró tényezők.
Nem könnyítem meg a dolgukat. Már csak azért sem, mert nem minden az, aminek első ránézésre látszik.
Milák megdöntötte egyéni legjobbját.
