Bezzeg az Orbán, ő „tönkretette” Magyarországot – ahhoz képest minden is smafu!
A trágár „túszejtő” Magyar Péternek nagyon tetszik a szitu – kérdés, hogy a „túszok” meddig bírják még a strapát. Kacsoh Dániel írása.
A pünkösdi csoda a más nyelvet beszélő népek közös tapasztalata, az egyház születésnapja. Egyúttal egy valóban európai élmény.
Az, hogy a hit nem (csak) magánügy, nem magány-ügy, vagyis nem csak az egyes hívők személyesen megélt élménye, a kereszténység esetében nagyjából kétezer éve, szinte rögtön Krisztus kereszthalála és feltámadása után eldőlt. Mégpedig Pünkösdkor.
A Szentírás így ír az eseményről:
„Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen (az emeleti teremben) mindnyájan együtt voltak az apostolok. Hirtelen zúgás támadt az égből, mintha heves szélvihar közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol együtt voltak. Majd lángnyelvek tűntek fel, és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és nyelveken kezdtek beszélni, ahogyan a Lélek indította őket. Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, minden népből az ég alatt. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek.”
Hogy valóban megtörtént a csoda, avagy az Apostolok cselekedeteiből származó citátum pusztán sommásan, a Szentléleknek tulajdonítva leír egy hosszabb folyamatot, melynek során a halálból való megváltottság örömhíre a zsidóságtól eljutott más népekig, akik ezt el is fogadták, a racionalitás eszközeivel aligha igazolható. Mondhatni, hit kérdése.
Ám az tény: az „új vallás” a római kor utolsó századaiban rohamosan terjedt, olyannyira, hogy a többistenhitre épülő, „több nyelvet beszélő” birodalom – az üldöztetés véres aktusait követően – igen hamar a legfelsőbb szinten magáévá tette azt. Hogy jót tett-e a kereszténységnek az immár összeomló impériumban az államvallássá emelkedés, lehet vita tárgya, ám mégis: ennek nyomán lett
Ez még azok számára is faktum, a mai napig megélt valóság, akik tagadják Isten létét vagy akár az egyházak létjogosultságát.
Amit bizonyosan tudunk, hogy annak idején egy bizonyos Szent Pál apostol, aki vallásos zsidóként – már a pünkösdi csodát követően - maga is felvette a keresztények hitét, elhatározta, hogy nem tartja azt meg szűkebb pátriájának, hanem másokkal is megosztja. És ehhez kihasználta az akkori kor legmodernebb kommunikációs eszközeit: szónokolt, rengeteget utazott, közösségeket szervezett, majd intenzíven levelezett. Kapcsolatokat épített és tartott meg. Nyilvánosságot alkotott, amit az egyház szolgálatába állított. Nem zárta meggyőződését a templom falai közé, nem tartotta azt meg magának, ahogy nem ódzkodott ehhez igénybe venni az akkor elérhető leghatékonyabb módszereket. A kereszténység pedig terjedt és terjeszkedett, lassan áthatotta a korabeli társadalom minden szegletét, ember- és világformáló erővel.
A kezdetek tanulsága alighanem lecke és üzenet a mai kor számára is. Egyrészt: vissza kell találni a forráshoz, magához a krisztusi örömhírhez, ami minden ember számára egyénileg megélhető kincs. Aki hisz a halál utáni életben, a szenvedést ennek tükrében el tudja fogadni, boldogabb lehet, mint akinek ez nem adatik meg. Ugyanakkor a keresztény hit mindenekelőtt a szeretetről, sőt, a Megváltó példája szerint egyenesen az ellenség szeretetének parancsáról szól. Ami kétezer éve és ma is valódi forradalom, hiszen finoman szólva sem következik az alapvető ösztöneinkből.
Mindazonáltal azt is tanítja ez a mostani ünnep, hogy
Hogy miben és hogyan higgyen, a szekuláris állam sem mondhatja meg az állampolgárnak, ám a kereszténység értékvilága akkor is áthatja az életünket meghatározó struktúrákat, szokásokat, hagyományokat, ha ezt nem akarjuk tudomásul venni. Európában így van ez lassan kétezer éve, Magyarországon – a történelem viharai és eleink bűnei dacára – immár ezer éve.
Pünkösd a hitét a népek között hirdető egyház születésnapja, egyúttal ünnepe annak, hogy a különböző nyelvet beszélő, olykor vitázó és konkuráló népek között lehet egység és megértés egymás irányában. Az Unió alapításakor egyébként így látta ezt például Robert Schuman is, akit a kései utódok mintha szeretnének már elfelejteni, meghaladni. Lehet álom vagy utópia, de mi ez, ha nem valóban európai gondolat?
Nyitókép: MTI/Kovács Attila