Nem az államtól kell félteni a sajtószabadságot – Koltay András NMHH-elnök a Mandinernek

Kezdjük egy aktualitással: a kirobbant orosz-ukrán háború kapcsán többen felszólították arra, hogy tegyen lépéseket a közszolgálati médiában általuk vélelmezett „orosz propagandával” szemben. Indítanak ebben az ügyben vizsgálatot?

Nem helyes, ha egy médiahatóság konkrét ügyektől elrugaszkodva, általában véve állást foglal egy-egy médium működésének megfelelőségéről, legyen az akár a közszolgálati média. Az végképp aggasztó, amikor politikusok a média vezetőinek leváltását követelik, ez nem a sajtószabadság tiszteletben tartása felé mutató lépés. Az érkező kiegyensúlyozottsági panaszokat ki fogjuk vizsgálni, és szükség esetén felhívjuk a közmédia figyelmét a megfelelő szerkesztési normák betartására.

Elődje, Karas Monika lemondása és az Ön kinevezése kapcsán is azt a kritikát fogalmazta meg az ellenzék, hogy ez az egész egy színjáték, a vezetőcsere csak azért történt, hogy a kormányoldal még a választások előtt bebetonozza kilenc évre a saját emberét erre a posztra.

Lassan tizenkét éves a vita arról, hogy a hatóság elnöke vagy a Médiatanács tagjainak kinevezése, megválasztása mennyire felel meg a különböző európai mércéknek. De többször kiderült, hogy a magyar szabályozás minden jogi kritériumnak, európai normának megfelel. Karas Monika távozása egy személyes döntés volt, amit én nem tudok kommentálni. Nekem egy dolgot kellett eldöntenem, amikor felkértek erre a pozícióra: látom-e az elkövetkező kilenc évben az értelmes, építkező munka lehetőségét. Az a körülmény, hogy újságírók, különböző médiumok szakmai szervezetei engem ajánlottak a miniszterelnök számára, meggyőzött arról, hogy van értelme elvállalni a feladatot.

De nem csak az Ön kinevezésével van bajuk, hanem a média általános állapotával is. Uniós intézmények és véleményformálók folyamatosan azt hangoztatják, hogy nincs egyensúly a médiában, a kormányoldal ural mindent. Igazuk van?

Ehhez érdemes visszatérni a rendszerváltás idejére, mert a kérdésre nem lehet egyszavas választ adni. Élénken emlékszem a kilencvenes évekre, az első szabadon választott kormány négy évére, amikor valóban nem volt sokszínűség vagy véleménypluralizmus. Ennek okai a nyomtatott sajtó erősen megkérdőjelezhető privatizációjában és a közszolgálati média feletti politikai vitákban keresendők, ami oda vezetett, hogy az akkori kormányoldalnak gyakorlatilag nem volt érdemi jelenléte a nyilvánosságban. Akkoriban jelent meg a médiaegyensúly kívánalma, amely ellen az újságírók erőteljesen tiltakoztak, mondván, már önmagában sajtószabadság-ellenes azt sugallni, hogy bizonyos politikai erők az őt támogatók számarányához mérten jogosultak lennének a nyilvánosságban való jelenlétre is, vagy hogy a kormány jogosan követelne az újságíróktól legalább méltányos bánásmódot. Majd eltelt sok év, 2010 után pedig átalakult a politikai paletta, ami a média tulajdonviszonyait is erőteljesen érintette. Ezek után pedig azzal szembesültünk, hogy mindenféle nyugati delegációk, nemzetközi szakmai szervezetek érkeznek hozzánk, és a médiaegyensúlyról kérdeznek.

Csakhogy közben teljesen átalakult a nyilvánosság, és nem kapunk reális képet, ha a médiumok sokszínűségét csak a hagyományos médiumok tekintetében vizsgáljuk. Aki ma véleményt akar formálni a nyilvánosságban, annak számos lehetősége van erre, magánemberként, közéleti vagy politikai szereplőként. A kilencvenes évek vitája a médiaegyensúlyról eredeti formájában ma már értelmezhetetlen. Azt is hozzátenném, hogy a hagyományos médiumok befolyása továbbra is jelentős, számuk növekszik és legtöbbjük, köztük a legnépszerűbbek is, aligha tekinthetők kormánybarátnak, sőt kiegyensúlyozottnak sem. Nehéz lenne tehát azt állítani, hogy a magyar nyilvánosság ma nem sokszínű vagy plurális.

Mi a helyzet a közszolgálati médiával? Arra is azt mondják, hogy a kormány szócsöve.

Ez egy külön kérdéskör. Közszolgálati médiára minden európai országban égető szükség van, mert a profitorientált média egy sor olyan igényt vagy értékteremtő feladatot nem vállal fel, amelyben a nyereségszerzés lehetősége nem rejlik benne. A közmédia kapcsán elsősorban mindenki a hírműsorokról beszél, de működése sokkal szélesebb spektrumot ölel fel, és rengeteg olyan értéket teremt nap mit nap, amelyek egyébként nem születnének meg. Ez az elsődleges indoka a létezésének. Ehhez képest ma már másodlagos a tájékoztató funkció, és az, hogy a közéleti témákban eligazítást nyújtson, hiszen számos, sokszor népszerűbb médium is igyekszik tájékoztatni közéleti kérdésekben. Az, hogy a közmédia az aktuális kormányhoz húz, nem új és nem speciálisan magyar jelenség, továbbá így volt ez 2010 előtt is. A mérték persze lehet országonként eltérő, de az NMHH ebben általában véve nem foglalhat állást.

Ilyen panaszok azonban nem nagyon érkeznek, ami arra enged következtetni, hogy a nyilvánosság átalakulása egyben azt is jelentette, hogy ma már nem várják el az emberek egy konkrét médiumtól a kiegyensúlyozottságot. A legtöbben a saját világnézetüknek megfelelő médiumokból tájékozódnak. Egy korábbi interjúban tett hasonló nyilatkozatomat a magát függetlennek mondó média erősen félreértelmezte: nem azt állítom, hogy a kiegyensúlyozottság iránti tömeges igény hiánya üdvözlendő, de a hozzánk érkező panaszok száma azt támasztja alá, hogy az emberek széles tömegeiben nincs meg az igény arra, hogy egyetlen hírműsor, önmagában is kiegyensúlyozott legyen. Ennek oka az lehet, hogy a legtöbben többféle, könnyen hozzáférhető forrásból tájékozódnak, és így igyekeznek valós képet kapni a közéleti eseményekről.

A Mandiner adott nemrég hírt arról, hogy a Transzparens Újságírásért Alapítvány levelet küldött az Európai Parlament LIBE bizottságnak és Vera Jourovának, az Európai Bizottság alelnökének, amelyben felhívják a figyelmet, hogy a jogállamisági jelentések fontos pillérét képező médiapluralizmus országjelentés elfogult és hemzseg a szakmai hibáktól. Mit gondol ezekről a jelentésekről?

Nagyon örültem az alapítvány részletes tanulmányának, ahol a módszertani hibákra mutattak rá. Ezek a jelentések teljesen alkalmatlanok arra, hogy hiteles képet adjanak egy ország nyilvánosságról, a sajtószabadság helyzetéről, ezeket ugyanis néhány emberrel folytatott személyes interjú alapján rakják össze, de a névsorokból látszik, hogy jellemzően csak a kormánnyal szemben álló egyetemi embereket, civileket, újságírókat kérdeznek meg. A Médiatanács tagjaként korábban én is fogadtam ilyen jelentéstevő küldöttségeket, de bármit mondtunk, azt legfeljebb lábjegyzetben láttuk viszont a jelentéseikben. Úgy éreztük, csak azért jöttek, hogy kipipálhassák, hogy nálunk is jártak. Egyébként az NMHH szeretne közzétenni egy olyan jelentést, amely a számadatok alapján évről-évre valós képet adna a médiapiac aktuális helyzetéről.

Fenyegeti-e egyébként valami Magyarországon a médiaszabadságot, a médiapluralizmust?

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy három évtized alatt a szólás- és sajtószabadság igen erős védelme épült ki Magyarországon. Ennek új lendületet adott a 2011-ben elfogadott új Alaptörvény, amely lehetővé tette, hogy alkotmányjogi panasz nyomán, konkrét ügyeket is el lehessen vinni az Alkotmánybíróság (Ab) elé. Ennek eredményeképpen az elmúlt tíz évben sokkal több szólás- és sajtószabadsággal kapcsolatos döntés született az Ab-n, mint korábban, és ezek egy irányba mutatnak. Nálunk nincs olyan veszély, hogy ha egy újságíró valamit leír, akkor megjelennének nála a rendőrök, és polgári perekben is erős védelmet kapnak. Magyarországon nem támadnak meg újságírókat, mint egyes nyugati országokban. Persze ez nem jelenti azt, hogy a médiaszabadság állapota kapcsán hátradőlhetünk, mert a szabadság lehet törékeny, és mindig erősíteni kell a védelmét, világosabbá tenni a jogi kereteket. Nekünk is van teendőnk ezen a téren.

Visszatérő elem a függetlenség, de létezik-e független média, illetve van-e erre egyáltalán ma szükség?

Magyarországon a kormánykritikus médiumok nevezik magukat függetlennek, de ha megnézzük az általuk közölt tartalmakat, akkor nem fedezzük fel bennük az ebből fakadó elfogulatlanságot. A sajtószabadság igénye jellemzően az újságírók szájából hangzik el, pedig jogi értelemben elsősorban a médiatulajdonosok szabadságát jelenti. A tulajdonosok pedig érdekek mentén működnek, elsődlegesen a profitszerzés a céljuk, de ehhez politikai érdekek is társulhatnak, továbbá mindegyiküknek van valamiféle világnézete is, amely adott esetben ellentétben állhat az aktuális kormányzattal. Ez természetesen nem tiltható meg, a sajtószabadságból fakad, de nehezen nevezhető függetlenségnek.

Nem hiszek a független médiatulajdonosokban, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének olyan újságíró-közösségek, amelyek nem függenek ilyen értelemben a saját tulajdonosuktól, és meg tudják termelni a működési bevételeiket. Tehát létezik ez a műfaj, de ezt általában nem azok képviselik, akik hangosan hirdetik magukról a függetlenséget. Valószínűleg a társadalmak polarizáltságából adódóan – ami korábban is létezett, csak most, az internet hatására jóval kivehetőbb – nincs meg az a számbelileg kellő nagyságú réteg a társadalomban, amelynek valóban igénye lenne független, objektív, kiegyensúlyozott újságírásra, és ezen túl gazdasági értelemben el is tudna tartani ilyen fórumokat. Nincs jól ez így, de ez nem a kormány vagy a médiahatóság által előállított, befolyásolt helyzet.

Ha viszont piaci alapról beszélünk, akkor ott az újabb kritika, hogy a kormány támogatja a hozzá közel álló médiumokat, amelyek nem biztos, hogy megállnának a saját lábukon.

2002 és 2010 között az akkori kormánypártokkal szemben ugyanaz volt a kritika, hogy az állami reklámköltések aránytalanok, pedig az ország egyik fele akkor is konzervatív, jobboldali szavazó volt. Ezt a felvetést az akkori kormányok lerázták magáról, mondván, ők szabadon eldönthetik, kinek adnak több reklámpénzt. Ez a kérdés jelenleg kívül áll a jogi szabályozás keretein. Egy jelentős felhatalmazással rendelkező kormánypártnak döntési szabadsága van, és ne felejtsük el azért, hogy jelentős reklámpénzek folynak ellenzéki érzelmű médiumokhoz is.

Térjünk át a nyilvánosság már említett átalakulására. Az életünkbe berobbant a közösségi média, amelynek működése kapcsán azonban egyre több a kérdőjel és a sérelem. Készül egy uniós szabályozás. Ez most hol tart és melyek az irányai?

Rengeteg pozitívumot hozott ez a változás, hiszen kiterjesztette a véleményformálás és az információhoz jutás lehetőségét, de vannak komoly veszélyei is: ezek a platformok saját maguk döntenek arról, hogy mit engednek a saját felületeiken megjelentetni és mit nem. Ez látszólag tiszta jogi helyzet, hiszen magántulajdonú platformokról van szó, ők határozzák meg a szabályokat. A probléma ott kezdődik, amikor a felhasználók száma túllép egy mértéket. Magyarország lakosságának csaknem hetven százaléka Facebook-felhasználó, a világon pedig hárommilliárdan használják csak ezt az egy közösségi portált.

Nem példa nélküli, hogy magántulajdonú vállalkozásokat az állam szabályoz, vagy akár közszolgáltatásnak minősít, amely alapján közérdekű kötelezettségekkel terhelhetők meg. A platformok esetében sem lenne ez lehetetlen, és mondjuk feladatokat szabni a számukra a sokszínű tájékoztatás érdekében. Nem tart még itt a szabályozás, de ezzel a túlhatalommal valamit kezdeni kell. Ma már nem az államtól kell elsősorban félteni a szólás- és sajtószabadságot. A másik probléma, ami sokkal kevésbé látható, hogy ezek a platformok szerkesztői szerepben vannak. Hogy mit lát ugyanis a felhasználó, azt nagy mértékben a platform dönti el. Emlékezetes, amikor a Facebook tavaly összetűzésbe került az ausztrál kormánnyal. Ennek az lett a vége, hogy platform megakadályozta az ausztrál médiumok számára a tartalmakat megosztását, így egyik pillanatról a másikra eltűnt a közélet a platformról. Ők döntik el tehát, hogy a felhasználó a nyilvánosság mekkora szeletéhez juthat hozzá. Nehéz ebben, és számos más botrányban nem meglátni a manipuláció veszélyét. Zajlik az európai jogalkotási folyamat, 2023-ra talán lesz eredménye, ami új rendeletekben ölt majd testet. Ez egy fontos és jó irányba tett lépés, de az is látható, hogy nem lesz elégséges.

Mit lehet tudni a részletekről?

A tervezet alapvetően nagyobb transzparenciára akarja kikényszeríteni a platformokat, annak érdekében, hogy látható legyen, mit és miért blokkol vagy tilt le, kit függeszt fel. Nem látjuk jelenleg, hány hasonló döntés születik, és hogy miért. Ez egy óriási előrelépés lenne. A másik elképzelés annak az előírása, hogy akit ilyen jellegű szankció ér, az kaphasson megfelelő indoklást, és biztosítsák számára a független jogorvoslat lehetőségét. A harmadik fontos elem szerint előzetes szabályokkal, korlátozásokkal, tilalmakkal próbálnák megakadályozni, hogy a piacon erőfölényben lévő platformok akadályozzák más vállalkozások piacra lépését, megerősödését. Arra ugyanakkor nem ad választ a tervezet, hogy a platformok említett szerkesztői tevékenységével mit lehet kezdeni.

Ezek a platformok ugyanakkor megjelentek a politikai színpadon is, és úgy néz ki, befolyásolni is tudják a folyamatokat, akár választásokat is.

Az említett átláthatóság a kulcs ebben is. A platformok a nyilvánosság egy részét jelentik, de sokan vannak, akik csak innen tájékozódnak. A hagyományos média szabályozásában kiforrott módszereket nem lehet egy az egyben alkalmazni a közösségi médiára, de a mögöttük található elv, értékrend, megközelítésmód nem válik korszerűtlenné, csak azért, mert máshol tart a technológia. Az a kérdés, hogyan lehet új megoldásokat alkalmazva ugyanazokat a célokat elérni. Miért lenne elképzelhetetlen, hogy egy platformnak kötelessége legyen eljuttatnia a felhasználókhoz bizonyos mennyiségű közéleti hírt, adott esetben többféle, eltérő véleményt képviselő forrásból? Miért ne biztosíthatná a platform a megtámadott fél részére a válaszadás lehetőségét ott, ahol a támadás érte?

Szó volt korábban egy magyar szabályozás megalkotásáról is.

Valószínűleg az napolta el a magyar jogalkotást, hogy időközben elindult az uniós jogalkotási folyamat. Ennek a végét valóban érdemes megvárni, mert az uniós szabályok értelemszerűen beépülnek majd a magyar jogrendbe, és Magyarországnak azokhoz képest lehet újabb szabályokon gondolkodnia.

Rengeteg „fake news” is megjelenik ezeken az oldalakon. Ezt hogyan lehetne megakadályozni?

Ezzel kapcsolatban kicsit megengedőbb állásponton vagyok, mint az európai mainstream. Amikor ugyanis a fake news-ok kapcsán a platformok felelősségét emlegetjük, azzal azt is mondjuk, hogy az ő dolguk lenne fellépni azon tartalmakkal szemben, amelyek nem feltétlenül jogellenesek, „csak” veszélyesek vagy károsak. Ez a szólásszabadság szempontjából egy kockázatos lépés. A hatóságok és a bíróságok feladata megállapítani, hogy melyik az a tartalom, amelyik olyan mértékben veszélyes, hogy a jogi szabályozás alapján azt tiltani vagy korlátozni kell. A fake news-ok azonban sokszor nem tartoznak bele a jogi kategóriákba.

De másról valótlan és sértő tényt állítani már rágalmazás vagy hírnévsértés, tehát jogi kategória. Már az is veszélyes, ha rábízzuk a platformokra annak eldöntését, hogy mi a jogellenes. És ha még annak megállapítását is rájuk bízzuk, hogy mi az, ami nem jogellenes, de mégis veszélyes, azzal a hatalmukat növeljük. Az állam dolga meghúzni a határokat, ahogyan például 2020-ban a magyar parlament a járvány miatt bővítette a rémhírterjesztés tényállását, mint büntetendő tevékenységet. Ha valami nekem nem szimpatikus, akár sértő vagy veszélyes, ugyanakkor nem jogellenes, az bele kell, hogy férjen a szólásszabadságba. Én nem szeretnék egy olyan nyilvánosságot, ahol egy állami hatóság vagy a bíróság mondja meg, mi igaz és mi nem, még kevésbé olyat, ahol egy online platform teszi ugyanezt.

Fotó: Ficsor Márton/Mandiner