Többször elmondott igazság: nagyformátumú regényt, amelynek a története és az azt elmesélő, leíró szövege gazdagon kidolgozott, nem könnyű nagyjátékfilmmé adaptálni, mert az eredmény könnyen válhat töredezett, egymáshoz csak a szereplők által köthető részletek folyamává, amely csak mérsékelten képes visszaadni az irodalmi alapanyag eredeti hangulatát. Sajnálatos, de Enyedi Ildikó Füst Milán adaptációja sem tud rácáfolni a fenti igazságra.
Mindig érdekes helyzet, amikor egy alkotó sikeres munkáját – Enyedi Ildikó esetében az Oscar-jelölésig jutó Testről és lélekrőlt – követő új filmjével állunk szemben, amelyet a korábbi mű(vek) fényében is jelentős várakozás előz meg. A rendezőnő eddigi filmográfiájának központi elemei a szerelem, a „vágyak vonzása”, a beteljesületlenség, a sejtelmesség, melyek mindegyike fontos alkotóelemei A feleségem történetének is. Csak ezúttal az alap nem önálló rendezői történet, hanem egy ismert irodalmi mű adaptációja. A film a két főszereplő között zajló flört, szerelem, kötődés és megvetés szélsőségeit feszegeti, amelyre végig rávetül a hűtlenség bizonytalanító árnyéka. Füst Milán: A feleségem története - Störr kapitány feljegyzései könyve izgalmas alap, de egy 400 oldalas regény megfilmesítése komoly kihívásokat hordoz magában.
A film látványvilága már az első képkockákkal képes elcsábítani nézőjét. A helyszínek impozáns módon idézik meg a történet korszakát, minden apró részlet kivitelezésén érződik a maximális precizitás.
Láthatóan a produkció megvalósításában az alkotóknak nem kellett kompromisszumokat kötniük.
A szereplők közül először a film központi alakját, Störr kapitányt – Gijs Naber megformálásában – ismerjük meg, akiről rögtön látható, közel sem olyan öntörvényű, zabolátlan „tengeri medve”, mint a regénybéli alakja. Visszafogottságot sugárzó tekintete alapján sokkal inkább gondolhatnánk őt egy orvosnak, mint a nyílt tengeren a természeti erőkkel dacoló, az emberek életéért és rakományért felelő szigorú parancsnoknak. Naber habitusától számomra ezért is hat idegenül hirtelen elhatározása, miszerint az ajtón belépő első hölgyet megkéri és feleségül veszi. Az „áldozat”, Lizzy – akit nem is látunk az ajtón belépni – az első pillanattól a sejtelmesség látszatát sugallja, aki mögött rejtélyes titkok lappanganak. Lea Seydoux Lizzy-je kapcsán olyan érzésünk van, mintha folyamatosan menekülne, aki minden új lehetőségre, jelen esetben a hirtelen jött házasságra is egy új, megbízható alibiként tekint. A karakter leírásánál a legtöbben finom francia hölgyet emlegetnek, holott a finom francia hölgyekről aligha szoktak rendőrségi aktákat vezetni, amelyek tartalmának megismertetése előtt később a nyomozó a férjet egy pohár itallal kínálja.