Elemzés az Élet és Irodalomban: az áprilisi választások tétje a fideszes kétharmad megakadályozása lehet

Figyelemre méltó írás jelent meg a minap az Élet és Irodalom hasábjain. A cikk – melynek szerzője Pétervári Zsolt – rögtön azzal indul, hogy „az első látásra talán kedvezőnek tetsző közvélemény-kutatások ellenére a kormányváltó szándékkal kooperáló Fidesz-ellenoldali konglomerátum lassan emberöltőnyi időszakra visszatekintő elhúzódó válságállapotban működik”, a továbbiakban pedig ennek valós okait igyekszik feltárni a szerző – kegyetlen őszinteséggel.

A sziklaszilárd bázisú Fidesz és Einstein

Pétervári rögtön az elején megjegyzi: az elmúlt harminc évben megfigyelhető, hogy a magyar középtársadalom „szinte mindig a nyugodt erő arculatával bíró formációra adta szavazatai többségét”, jelen pillanatban ezt a politikai közösséget pedig a Fidesz testesíti meg – amely pártot egyébként a szerző következetesen „állampártnak” nevez.

„A Fidesz változatlanul motivált bázisa sziklaszilárd: a közvélemény-kutatások adatsorai elfedik azon – a választási rendszer és a körzethatárok átalakítása folytán domináns – törvényszerűségeket, melyekből fakadóan az állampárt egyéniben legalább 10-15, de akár 20-25 egyéni mandátummal is többet szerezhet az ellenzéknél 2022 tavaszán. Ebből adódóan a kevésbé mobilizálható ellenzéki szavazók preferálta listának az előzetes kalkulációk szerint legalább 3,5 százalékkal több szavazatot kell kapnia, mint az állampártinak e hátrány kiegyenlítésére” – hűti le Pétervári a Publicus-kutatásokon esetleg fellelkesült ellenzékieket, egyben leszögezi:

„Einstein szerint őrültnek lenni nem jelent mást, mint újra és újra megismételni egyazon cselekedetet, és ettől mindig más és más végeredményt várni. Játsszunk el a gondolattal, hogy a 2006 óta tartó – immár másfél évtizedes – őrületéből talán előbb-utóbb még a hazai ellenzék is kikezelhetővé válik egy újabb vereség hatására” – folytatódik a cikk, amelynek következő markáns állítása az, hogy „a hazai ellenzék nem nyerte meg a 2019. őszi helyhatósági választásokat”.

„A fővároscentrikus véleményvezér értelmiség elemzéseiben megfeledkezik arról, hogy a budapesti kerületek túlnyomó többségét a Borkai-botrány hatására ugyan váratlanul ténylegesen elvesztette az állampárt, azonban a kormánypárti jelöltek ennek ellenére 45 százalék körüli támogatottságnak örvendhettek, ami nemzetközi összevetésben egy magát nemzeti-konzervatívként definiáló gyűjtőpárt szempontjából rendkívül kedvező eredmény egy világvárosban. Emellett fontos kiemelni, hogy az ellenzék még az egyetemi városok többségében se tudott fordítani az eredményen, hiszen Debrecen, Kaposvár, Veszprém, Zalaegerszeg, Sopron, Békéscsaba, Nyíregyháza, Győr, Székesfehérvár, Kecskemét vezetése felsőoktatási központi szerepe ellenére továbbra is kormánypárti maradt” – indokol Pétervári.

Baloldali Jobbik és Bibó István

Továbbá ahol sikerült nyerniük két éve az ellenzéki pártoknak, ott sem rózsás a helyzet: a szerző úgy látja, hogy „a 2019 őszén helyben hatalomra kerülő heterogén egyesületi és egyéb pártszövetségi formációi folyamatos belső működési zavaroktól terhelten kormányozzák a megszerzett helyhatóságokat”.

Pétervári továbbá felrója a balliberális oldalnak, hogy máig nem végezte el a 2002–2010 közötti szociálliberális kormányzati időszak értékelési munkálatait,

Bírálja továbbá az ellenzéken belüli nézetkülönbségek mesterséges elfedését is. „Bibó Istvántól pontosan tudhatjuk, hogy amennyiben egy politikai közösség tartósan nem nevezheti nevén a fogalmakat, akkor nyílt hazugságokra kénytelen építkezni. Éppen tabusító mechanizmusai folytán ilyen hazug konstrukció volt Bibó szerint a dualizmus éppúgy, mint a Kádár-éra egésze. Az ellenzéki térfélen a legutóbbi uniós választás óta érvényesülő polarizációnak hála, a DK–Momentum tengelye köré szerveződő – arculati szempontból liberalizált karakterű – ellenzék programját tekintve mára szociális orientációjúvá lett. A jelenleg vidéken erősödő Jobbik identitása napjainkra sokkal közelebb áll a kései kádárizmus éveiben Pozsgay nevével fémjelzett népnemzeti baloldalisághoz, mint egykorvolt radikális jobboldali közelmúltjához. A Jobbik betagozódásával párhuzamosan az LMP és a Párbeszéd környezetvédő ideológiája (Karácsony miniszterelnök-jelölti aspirációja ellenére) a kooperáción belül súlytalanná vált” – olvasható az elemzésben, amelynek egyik érdekessége az is, hogy – az ellenzéken belül  – először nevezi inkább a baloldalhoz közelebb álló pártnak a Jobbikot.

Fideszes sikerek és a jövő áprilisi választás tétje

Az írás egy további ellenzéki narratívát megdöntve az elmúlt 11 év sikereinek felsorolásával zárul,  legalábbis a szerző úgy fogalmaz, hogy a „hazai középréteg többségének értékítélete szerint a Fidesz-kormányzat komoly modernizációs és jóléti teljesítményt tudhat maga mögött. A középvárosok és a kistelepülések a kései kádárizmus óta nem látott mérvű közberuházásokkal gazdagodtak az elmúlt három ciklusban uniós és hazai forrásból. A helyi közösségek ugyan tisztában vannak a projektek túlárazásából fakadó forrásveszteségekkel, e fejlesztések azonban mégis szimbolikus jelentőséggel bírnak. A felújított főtér, a frissen térkövezett sétálóutca, a gondosan parkosított belváros, a nyugati színvonalú játszótér, a korszerű vasútállomás és a komfortos buszpályaudvar, valamint az újonnan átadott modern elkerülő szakasz, körforgalom és gyorsforgalmi út a látványosan urbanizálódó vidéki lokációk többségében mementóként hirdeti az állampárt országépítő munkáját”.

A Fideszt erősítő tényezőként Pétervári még megemlíti:

„A kádárizmus iránt nosztalgikus korosztályok fokozatos kihalásával párhuzamosan a rendszerváltó aktív generációk kezdtek inaktivitási korba kerülni. Az utolsó nagy létszámú, háború után született nemzedékek soraiban már az antikommunista rétegek vannak többségben. Emiatt a nosztalgia-baloldal pártjai (leginkább az MSZP) irányukból nem számíthatnak számottevő szavazói utánpótlásra. Ezzel párhuzamosan a kihaló kádárista szocializációjú baloldali rétegek helyébe lépő (nagyvárosokban a Momentum, vidéken pedig a Jobbik táborát gyarapító) új korosztályoknak még a kivándorlással is csökkentett elenyésző lélekszáma nem lesz képes ellensúlyozni a biológiai óra előrehaladtával évről évre fokozott ütemben elvesző baloldali voksokat. Ezen – legalább egy évtizedig még az állampártnak kedvező – tendencia 2026-tól kezdődően hatványozottan fogja csökkenteni a régi baloldal táborát, melynek szavazatmennyisége 2022-ben vélelmezhetően eléri a plafonértéket” – jósolja a szerző, aki az írás végén leszögezi: a 2022 tavaszán tartandó választás valós tétje legfeljebb a kétharmad megakadályozása lehet.

Ezután Pétervári megbecsüli a „rezsim megrendülésének” várható időpontját is: szerinte „a lassan újfent az országra záruló adósságcsapda, valamint az elvándorlás miatti demográfiai és nyugdíjkrízis vitathatatlanul kijelöli a rezsim megrendülésének bekövetkeztét a 2021–2027 közötti uniós fejlesztési ciklus végeztével”.

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás