Christian Eriksen él

„A szombati Dánia-Finnország mérkőzésen ugyanez a halált hozó láthatatlanság akart elbánni Christian Eriksennel is. Globális sportesemény lévén világnyi néző tette arcára a kezét: millió előredőlt gerinc a tévé előtt. Ez már nem 2004, amikor Fehér Miklós összezuhanása könnyen visszakereshető, ez már a 2021-es televíziózás, azaz semmi ismétlés, semmi közeli, csak a dán csapat őrangyali sorfala az újraélesztés során. Majd pedig egy síró feleség a pálya szélén.

És állsz, vársz, remélsz. És csak ezeket csinálod, mert más emberi feladatod ilyenkor nem tud lenni.

Már amennyiben nem az M4 stúdiójában ülsz. Ami ott történt, az nem csak Bognár György ügye (pár idézet tőle: »Cseréljék le, aki nem akar a pályára lépni«; »Jó hírt kaptak, miért nem akarnak pályára lépni«; »Az UEFA-nál fontosnak érzik magukat, és túlspilázzák a dolgokat«; »Nem találják a labdát?«). Miközben a világ a csendből fűz imát, és hangtalanságával demonstrálja az élet akarását, aközben érzéketlenségével nemcsak Bognár tűnik ki, hanem mellette az is, hogy nincs ott senki, akit őt lekeverné.

Senki bele nem áll, senki meg nem próbálja visszavenni tőle a reményt és a normalitást. Ez pedig példás jele annak az állapotnak, ami ott uralkodik.

Írom ezt úgy, hogy az M4 mint sportcsatorna vállalásaiban és napi működésében a színvonalát tekintve nem tartozik az M1 világához. Van indoka létezésének, a magyar sport egyes szakágainak ténylegesen sokszínű bemutatását végzi, kezdve a tömegsport-aktivitásoktól az élsportig – korosztályokon átívelően. Műsorvezetői és kommentátori csapatának sportágtól függetlenül vannak zászlóhajói, érdemes és felkészült referenciái. Még az sem zavaró (annyira), ahogyan a magyar labdarúgó-bajnokságot olyan látványpékség felvezető műsorokkal adják el, mintha az egy európai topliga lenne. Ezt valahogy így kell csinálni ahhoz, hogy ha már a lelátóról hiányoznak, úgy a képernyő elől ne fogyjanak a nézők. De most nem erről van szó, hanem arról a pár elemről (fociszakértés), ami a labdarúgás nézettsége okán az egész csatornára visszahullik.

Nem lágyítani kellett volna ugyanis Bognár »gondolati« irányait (lásd Berkesi Judit műsorvezető átütő erő nélküli próbálkozásait), hanem azt a műsorrészt úgy, ahogyan van lehúzni, megállítani és kitéríteni. Bognárt ott nyomban helyre tenni, rátenni az empátialétrára, sétáljon csak rajta felfelé egy keveset, van honnan. De mindez nem történt meg. Mintha egyetlen ember nem volt a stúdióban, a rendezői színfalak mögött, aki ezt a döntés meghozta volna. Érthetetlen.”