Több ezer futballpálya, virágzó sportélet, gazdag múlt – Szöllősi György a magyar fociról

Idén éppen száz éve játszott először meccset a két válogatott – hogyan álltunk akkoriban a nemzetközi világranglistán és hogyan állunk most? Mi volt a jelentősége az akkori meccsnek?

Érdekes, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetség akkor már húsz éve működött, Budapesten valamivel előbb indult el a futballélet, mint Varsóban, és ez az időszak már annak a hőskornak a része, amelyben színre léptek a magyar futball klasszikus játékos- és edzőóriásai, akik közül most csak hármat említek: Schlosser Imrét, minden idők egyik leggólerősebb csatárát; Orth Györgyöt, akit sokan – akik mindkét generációt látták – még az Aranycsapat világsztárjainál is nagyobbra tartottak és Guttmann Bélát, aki a kor sztárcsapatából, az MTK-ból indult. Közülük a lengyelek elleni, 1921-es mérkőzésen Schlosser játszott, de ott volt a pályán a későbbi legendás rádióriporter, Pluhár István vagy az Aranycsapat egyik edzője, Mándi Gyula is. A helyszín is az MTK Hungária úti pályája volt, s az 1-0-s végeredmény nem jelez nagy különbéget a két csapat között. Először a magyar futball nagy évtizedei következtek, sőt a második világháború után sok magyar edző segített a lengyeleknek a felzárkózásban, hogy aztán le is körözzenek bennünket a hetvenes évekre. A fordulópontnak talán az 1972-es olimpiai döntő tekinthető, ahol Lengyelország nyert 2-1-re sok későbbi sztárral a soraiban – Zbigniew Gut, Jerzy Gorgoń, Lesław Ćmikiewicz, Antoni Szymanowski. Manapság mindkét ország ismét egyre komolyabb szerepet játszik a világfutballban, de a lengyelek kétségtelenül előrébb tartanak nálunk. Annyival mindenképpen, hogy 2012-ben Eb-t rendezhettek Ukrajnával együtt (mi is pályáztunk akkoriban többször, de stadionok híján nem nyerhettünk Eb-rendezést), s hogy az övék a világ jelenlegi legjobb játékosa, a világ jelenlegi legjobb csapatában futballozó Robert Lewandowski. Ilyesmit a magyarok csak Puskás idején mondhattak el magukról. A lengyel-ukrán Eb rendezés nagymértékben köszönhető Michał Listkiewicz barátomnak, aki a Lengyel labdarúgó-szövetség elnökeként és a pályázati bizottság vezetőjeként óriási szolgálatot tett a hazájának az Eb megszerzésével.  A rivális magyar pályázati bizottságot sajnos nem Listkiewicz úr, hanem Gyárfás Tamás vezette. 

Szép számmal akadtak a focitörténelemben szép gesztusoknak a magyar-lengyel barátságról. Fel tudna idézni néhányat?

A leginkább megható, amikor Nagy Imre kivégzése után a Honvéd chorzówi meccsén spontán gyászszünetet akartak tartani a lengyel szurkolók 1958-ban. De hadd említsek egy friss, nagyon jellemző lengyel-magyar futballsikert. A szerb apától és magyar anyától származó Nikolics Nemanja a magyar válogatottat választotta és igazi közönségkedvenc Magyarországon, gólirály is volt a Videoton színeiben. Csakhogy nagyon szeretik őt a lengyelek is, hiszen a Legia Varsó csapatában is remek teljesítményt nyújtott és lengyel gólkirály lett. Amikor pedig a Chicago Fire játékosaként amerikai gólirály lett, már a szerződtetésében is szerepet játszott a Chicagóban és környékén élő milliós lengyel közösség,

Egy meccsére én is eljutottam három éve, s nagy élmény volt mindezt megtapasztalni. A lengyelek szolidaritását és nagyvonalúságát élhettük át akkor is, amikor a 2003-as chorzówi Eb-selejtező előtt a hazai drukkerek is kegyelettel megemlékeztek a mérkőzés előtt elhunyt rádióriporterről, Molnár Dánielről, ráadásul ez volt az utolsó külföldi közvetítése Knézy Jenőnek. Számomra azért  is emlékezetes ez a mérkőzés, mert az MLSZ és a magyar válogatott sajtófőnökeként dolgozhattam a helyszínen, s akkor találkoztam először Rosonczy-Kovács Mihállyal, akik az akkori krakkói főkonzul, Kovács István talán még gimnazista fiaként segített nekünk tolmácsolni a sajtótájékoztatókon. Misi ma már neves népzenész és lengyelszakértő, nem mellesleg futballszurkoló.

Ön milyen eredményt tippelne a totón? Van-e esélye a magyar válogatottnak Lewandowskiékkal szemben?

Az eszem azt mondja, a lengyelek nyernek, de a szívemre hallgatok és bravúros magyar győzelmet jósolok. 2-1-re nyerünk. 

Mi a véleménye a lengyel futballról, futballpolitikáról? Miben tér el a hazaitól? Mit lehet tanulni a lengyelektől?  

Nem merném azt állítani, hogy közelről ismerem a Zbigniew Boniek által vezetett szövetség munkáját, de jól emlékszem arra, amikor 2003-ban kiküldött Varsóba a Képes Sport hetilap, hogy tanulmányozzuk, mitől sokkal jobb a lengyel futball a magyarnál. Tény, hogy a rendszerváltás utáni időszakban nagy gondokkal küzdött mindkét ország futballja, de bennünket rosszabb állapotban talált a gyökeres változásokat hozó új korszak, a lengyelek hamarabb visszataláltak a sikeres hagyományokhoz, több nagy tornára jutottak ki és hatalmas fejlesztést hozott az infrastruktúrában a 2012-es Eb. Nem csak a stadionok újultak meg, de jól emlékszem arra, mennyire irigyeltük azt a városi, lakótelepi pályaépítési programot, amelynek révén, ha jól tudom, 2012 műfüves kispálya épült az országban. Nálunk a hasonló fejlesztések jó tíz évvel később kezdődtek, de a régióban ma már mi is jól állunk, korábbi nagy lemaradásunk után, és az infrastrukturális fejlesztéseket követi a szakmai megújulás és az egyre javuló eredmények. Bár egy ország futballjának sikere sohasem egy emberen múlik, de felbecsülhetetlen ereje van annak, hogy jelenleg a lengyeleké a világ legjobb játékosa, Robert Lewandowski. Talán már halványul az elmúlt évtizedeket meghatározó Lionel Messi és Cristiano Ronaldo fénye, Lewandowski képes volt évről évre jobb teljesítménnyel kirukkolni, miközben a Bayern München is túlszárnyalta a vetélytársait. Egy ilyen világklasszis csatár példája képes egy egész nemzedékkel megszerettetni a futballt, ezért tragédia, hogy amikor Puskás Ferenc a Real Madridnál hasonló szerepben tündökölt, mint most Lewandowski, az ő inspiráló példáját a kommunista diktatúra elzárta a magyar gyerekek elől. Nem szerepelt az újságokban, nem közvetítette a televízió a mérkőzéseit, persona non grata volt Magyarországon, miközben fiatalok milliói rajongtak érte a világban. Amikor négy gólt lőtt a BL- (BEK-) döntőn, az a magyar sportnapilapban egy eldugott kis hír volt csupán, a többi újság pedig nem is írt róla…

Mikor lehet majd jelét látni a folyamatos hazai fejlesztéseknek a magyar labdarúgás eredményeiben? Lesz-e még valaha aranycsapat?

A jeleket már látjuk. A magyar válogatott 2016-ban 44 év után jutott ki újra az Európa-bajnokságra, s most, a soron következő Eb-n megint ott leszünk, ráadásul a torna négy meccsét Budapesten rendezik, így itt mérkőzhetünk meg a világbajnok franciákkal és az Európa-bajnok portugálokkal. Reméljük, szurkolók tízezrei előtt, mert ilyen élményben, hazai rendezésű Eb-meccsekben még a magyar futball legnagyobb sikereinek idején sem volt részünk. A téli átigazolási időszak egyik legnagyobb összegű transzferje volt Szoboszlai Dominik 20 millió euróba kerülő szerződtetése Salzburgból Lipcsébe, s ezzel ő lett minden idők legdrágább magyar futballistája. A legnépszerűbb magyar csapat, a Ferencváros 25 év után jutott be a Bajnokok Ligájába, és most először fordult elő, hogy három évben egymás után volt magyar klub az európai kupák csoportkörében. Kis sikerek, de konkrét előrelépést jeleznek, s a válogatottban lezajlott egy generációváltás a 2016-os Eb óta, amely még a nagy öregek, Juhász Roland, Király Gábor, Gera Zoltán és a velük egykorú edző, Dárdai Pál sikere volt. Most már az új akadémiáról kikerülő fiatalok adják a csapat egyre nagyobb részét.

de a legutóbbi vb-n ezüstérmes horvátok példája mutatja, hogy ma is megvan az erő és a tehetség a kis közép-európai országokban, hogy felvegyék a versenyt akár a legnagyobbakkal is. 

Miért olyan fontos Magyarországon a labdarúgás – van-a sportba folyó forrásoknak lenyomata a tömegsportban is? Vannak adatok arra, hogy ez befolyásolja valamiképp a lakosság egészségi, mentális állapotát?

Amikor a Magyar Királyság ezeréves története az első világháború elvesztésével befejeződött, és területének kétharmadát elveszítette az ország (vele természeti kincseit, erdeit, nagyvárosait, egyetemeit és több millió magyar polgárát), világossá vált, hogy politikai, katonai, gazdasági sikerekről jó darabig nem álmodhatunk. Egy nagyszerű politikus, gróf Klebelsberg Kunó ekkor hirdette meg a „kultúrfölény” politikáját, amely a megmaradt kevés erőforrást az új nemzedékek oktatására, nevelésére, a kultúrára, a tudományra, a sportra koncentrálta. Ötezer falusi, tanyasi iskola épült, megszűnt az analfabetizmus, de gimnáziumok, egyetemek is létesültek néhány év alatt, hazatért és itthoni kutatásaiért kapott Nobel-díjat a C-vitamint elsőként izoláló Szentgyörgyi Albert professzor. 1925-ben létrejött a budapesti Sportkórház és Testnevelési Főiskola, a világ első ilyen sporttudományos intézménye, felvirágzott a cserkészet és a sport, az 1925-ös sporttörvény minden gyárnak, üzemnek előírt, hogy sportlétesítményeket építsen a dolgozói számára. A nemzeti büszkeség és virtus megélése, demonstrálása a csatatérről a stadionokba költözött, s Magyarország alig húsz év elteltével sportnagyhatalom lett: az 1936-os berlini olimpián a németek és az USA mögött a harmadik helyen végeztünk az éremtáblázaton, két év múlva, Párizsba pedig ezüstérmesek lettünk a futball világbajnokságon. Az ebből a világból érkező, hazafias, keresztény valláserkölcsön alapuló nevelésben részesülő nemzedékek tették naggyá a magyar sportot még az ötvenes években is, jóllehet félelmetes veszteségeket szenvedett el a magyar ifjúság is a huszadik század derekán. Tíz és százezrével veszítette el a visszaszerzett területeiről is újra lemondani kényszerülő ország a tehetséges magyar fiatalokat a Don-kanyarban, aztán a náci koncentrációs táborokban, a szovjet kényszermunkatáborokban, a háborút és az 56-os forradalmat követő kivándorlási hullámok, a kommunista terror következtében. A háború pusztítása ellenére az 1952-es helsinki olimpián, a két győztes szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött ismét a harmadik helyen végeztünk az éremtáblázaton! Miután azonban az Aranycsapat legjobbjai 1956 után a szabad világot választották, csakúgy, int a melbourne-i olimpiai küldöttség nagy része, s mintegy 12 ezer igazolt futballista hagyta el az országot Puskással, Kocsissal és a többi 200 ezer kivándorlóval együtt, a magyar sport,

Az internacionalista kommunista rezsim sem tett többé erőfeszítést a magyar sport, pláne a kegyvesztetté lett futball általános fejlesztésére, csak mély társadalmi beágyazottsága, általános népszerűsége és a szovjet blokkban működő hidegháborús mechanizmusok segítettek túlélni a magyar sportnak az újabb évtizedeket. A rendszerváltás azonban már egy erkölcsileg, szakmailag, infrastrukturálisan jócskán leépült futball- és sportéletet talált itt, s pusztulás csak folytatódott a vadkapitalizmus, a posztkommunizmus két évtizedében. A sportot 2010-ben, a második Orbán-kormány nyilvánította stratégiai ágazattá munkája kezdetén, s azóta zajlik ismét építkezés, fejlesztés a magyar sportban, a speciális adótörvényeknek, állami fejlesztéseknek, kiemelt sportágfejlesztési programoknak, a nemzetközi sportesemények hazánkba csábításának köszönhetően. A magyarok rajonganak a sportért, a magyar sportsikerekért, és immár egyre többen sportolnak is, ami rendkívül fontos, látva az ország egészségi állapotát jelző adatokat. Az igazolt sportolók száma 2010 óta több mint a duplájára nőtt, immár meghaladja a félmilliót, és nem csak a budapesti Puskás Aréna, meg a nagy klubok stadionjai újultak meg, hanem ezernyi futballpálya épült vagy újult meg. Országszerte kis falvakban, iskolákban, épülnek tornatermek, csarnokok, uszodák, zajlik a „minden gyerek tanuljon meg úszni” program, bevezették a mindennapos iskolai testnevelést.

Nyitókép: JACK GUEZ / AFP