Kötelesség-e megházasodni és gyereket szülni?

„A »kötelesség« fogalmáról 

Az erkölcstan világában többféleképp is megfogalmazhatjuk az elismerésre méltó és követendőnek tartott értékeket. Az úgynevezett kötelesség-erkölcstanok az értékeket valamifajta kötelességnek az alakjában igyekeznek megfogalmazni, kijelenteni és kihirdetni.

A kortárs, modern ember azonban ódzkodik mindentől vagy legalább is majdnem mindentől, ami kötelességként, tehát akár külső, akár benső elvárásként, az emberrel szemben támasztott igényként megfogalmazódik meg.
Még az sem teszi sokkal elfogadhatóbbá a meglátásainkat, amennyiben a »nemes«, az »érdemes«, a »méltó«, az »értékes«, vagy éppen a »dicséretes« jelzőknek a segítségével adjuk elő az erkölcsi, illetőleg az életnek a tartalmasságával kapcsolatos mondanivalónkat.

Az egyedülálló életpálya

Vajon a házasság vagy az egyedülálló élet a magasabb rendű? A két életútnak az egymáshoz viszonyított megítélése, a »rangsora« ugyan meglehetősen sokat változott a történelem folyamán, akár hullámozva is, jelenleg azonban a római katolikus megértésben már alapvetően egyenrangú élethivatásoknak tekintik ezeket. A kereszténységen belül a nyugati római katolikus, valamint a keleti ortodox vonal kétféle emberi életpályát tartott mindig is nagyon nagy becsben. Az egyik lehetséges életút, egy természetfölötti hivatás keretében egyénként igyekszik a Jóistenre, valamint a közösségnek és az embertársaknak a szolgálatára összpontosítani; és hogy ezt minél teljesebben megtehesse, nem alapít saját családot. Ezen személyes döntést, hogy valaki házasságon kívül, önmegtartóztató módon éli le életét, teljesen Istennek szentelve magát, az Egyházban mindig kiemelt tiszteletben részesítették.

Az alapformája az egyedülálló életmódnak a remeteség, és az abból kifejlődő közösségi szerzetesség. A rendeknek mindig külön kegyelmi ajándéka, arcéle, karizmája van. Ezen arcél azt jelenti, hogy az alapítójuk, az első vezetőjük által kapott és továbbadott életföladatot valósítják meg közösségi életükben, a külvilágtól elkülönült helyen. A római katolikus hagyományban a fölszentelt és a híveknek a szolgálatára rendelt papságtól a középkor folyamán e szerzetesi eszményt kezdték megkövetelni, és a nőtlenségnek a vállalása lassanként egyházfegyelmi előírássá érett.

A nem házasságban leélt, önátadott életnek a mintája Jézus Krisztus, a szerzetesek – és ennek párhuzamára jelenleg a papok is – az evangéliumi tanácsok szerint rendezik be az életüket, a szegénységnek, a tisztaságnak, valamint az engedelmességnek a szellemében.”