Helyreállítani valamit a világ rendjéből – Vándor Károly családfakutató a Mandinernek

Mi az első lépés egy kutató számára a családfa feltárásában? Mivel kezdi?

Az alapvető dolog mindig az, hogy tisztázzuk, mit szeretne az ügyfél, és milyen információkkal rendelkezik. Mert információk nélkül és anélkül, hogy tudnám, mi a célja – oldalági rokonokat akar találni, vagy csak a felmenőit –, elég nehéz. Ezt tudni kell előre, anélkül nem lehet elkezdeni kutatni.

Mi az a minimális információ, adat, amely szükséges, hogy el tudjon indulni valamilyen vonalon?

ahol született, ahol házasodott vagy esetleg meghalt, és valamiféle családi kapcsolat, hogy ez volt a felesége, ez volt a férje, vagy ezek voltak a szülei. Ha egy ilyen adatunk már van, az már elég lehet ahhoz, hogy az időben előre vagy hátra tudjunk kutatni.

Milyen eszközök – levéltárak, irattárak, intézmények, szoftverek, technológiák – állnak rendelkezésre a kutatásban?

Egyre több a digitalizált irat, vannak levéltárak (megyei levéltárak és az országos levéltár), és van sok online eszköz is. Például külföldön beszkennelnek bizonyos iratokat, majd feldolgozzák és kereshetővé is teszik – ezek sokat segítenek a kutatásban. Néha DNS-tesztek is segíthetnek egy információs szakadék átugrásában, és természetesen vannak fizetős szolgáltatások, ahol bizonyos információkat meg lehet találni. Vannak emellett holttá nyilvánítási anyagok, halálozási közlemények különböző újságokban – ezeknek is nagyon sok információs értékük van a kutatásban.

Vándor Károly történész, családfakutató, a Hungarian Roots családfakutató vállalkozás vezetője

Mennyire digitalizált az az anyag, amelyet önnek meg kell mozgatnia a kutatások során? És az esetek mekkora hányadában kell kézzel átlapozgatni iratok tucatjait, százait, míg megtalálja a keresett dokumentumot?

Egyre több irat ma már digitalizált formában megtalálható; vagy online megvan, vagy például a levéltárakban az állományvédelem miatt digitalizálják az anyakönyveket.

de van 10 százalék, amely csak eredetiben van meg, és van olyan is, amelyet a helyi levéltárban kell kiásni, mert nincs jelezve.

Mennyire pontos és teljes egyébként a magyar anyakönyvi dokumentációs rendszer? A keresések hány százaléka fut zátonyra az iratok hiánya miatt?

Nagyon kevés hiányzó irat van, 1-3 százalékra tenném az arányukat. Van egy kiugró példa, az egykori Gömör vármegye: ezt a vármegyét kettéosztották a trianoni döntés következtében. Egyik fele a régi Felvidéken, a mai Szlovákia területén, a másik Magyarországon van. Az ottani anyakönyvek egy része eltűnt; ha valakinek a családja arról a környékről származik, elég nehéz megtalálni bárkit is a felmenői közül.

Úgy tudom, a másik nehéz kutatási terület a zsidó felmenők megtalálása – az üldözés éveiben sok irat semmisült meg. Ön éppen ezzel a témával foglalkozik ideje nagy részében. Valóban ez a helyzet az iratokkal?

Ez valóban így van, de leginkább amiatt, hogy Magyarországon a zsidó anyakönyvezés hivatalosan 1850 után indult meg. Persze, vannak települések, ahol ezelőtt is voltak már anyakönyvek, de ez az anyakönyvek 20 százalékát teszi csak ki.

és ha szerencsénk van, akkor találunk egy 1848-as összeírást, amely tovább tud vinni. De ha nincs ilyen, akkor 1850 körül megreked a kutatás. Egy nem zsidó felmenőnél viszont előfordulhat, hogy pátriájában már az 1750-es évektől elindult az anyakönyvezés, és az ő neve is ott van.

A Semsey családfa a balmazújvárosi Semsey kastélyban kialakított múzeum gyűjteményében

Milyen mélységig, vagyis hány generációra visszamenően lehet eljutni átlagosan egy családfa feltárásában?

Ugyanis régen nagyon sok gyerek született, egy férfinak akár több feleségtől is. Előfordulhatott, hogy egy férfinak 40 éven keresztül születtek gyerekei, és az így elnyújtott generációk miatt megtörténhet, hogy csak kettő generációt tudok előre menni, és máris 1850-nél vagyok. De olyan is van, hogy 22 évesen házasodott a felmenő, majd a következő is, így aztán 1850-ig haladva akár hat generációig is eljuthatunk.

Hogyan lehet akkor a XIX. század közepi bűvös határon túl eljutni az 1700-as évekig, vagy akár tovább?

Mondok erre egy konkrét példát, és hadd tegyem hozzá, hogy én a történelmi Magyarország területén kutatok, nemcsak a mai Magyarországén. Egy galgóci kutatás során egy családnak megtaláltuk a felmenőjét, 1852-ben halt meg Galgócon, már be volt jegyezve, és mellé volt írva születési helyként, hogy Morva. Ebből arra gondoltunk, hogy ez Morvaország lesz – észszerű származási hely a zsidók szempontjából –, aztán kimentünk a temetőbe, megtaláltuk a sírját, arra pedig rá volt írva a származási helye: egy Morvaőr melletti település. Tehát kiderült, hogy a születési hely Morvaőr, és nem Morvaország. Véletlenül fennmaradt az 1810-es összeírás a településről, ahol ez az ember már szerepelt mint gyerek, és benne volt az apja születési helye: ő valóban a morvaországi Trebitschben született. Ott született az 1700-as évek végén, innentől kezdve pedig a morvaországi anyakönyvekben – mert ezek megvannak – vissza tudtunk menni egészen az 1700-as évekig.

„Ismerjen meg minden kis részletet felmenőiről, hol laktak, mit csináltak, kik voltak, hogyan éltek” – írják a honlapjukon. Milyen részletességig lehet ezeket a személyes adatokat, életkörülményeket felderíteni?

Nagyon finoman lehet árnyalni a korabeli családi viszonyokat. Az 1869-es összeírás olyan részleteket tartalmaz, hogy miként nézett ki a lakás, amelyben a felmenők laktak; hogy az egyik felmenőinek nyolc gyermeke volt; hogy egyébként egy szobában laktak, a másik szoba pedig borkimérésként szolgált. Az is le volt írva, hogy milyen és hány darab állatuk volt, egészen részletesen. Ebből nagyjából megérti az ember, hogy honnan jöttek, mit csináltak, hogyan éltek –

A kihámozáshoz sokszor el kell utazni akár több száz kilométert is, mert csak ott van meg egy irat egy levéltárban?

Igen, természetesen, oda kell menni. Van olyan irat, amely már fel van dolgozva, és fel is van töltve internetes oldalakra. De van olyan, amiért bizony el kell menni, és ki kell nyitni azokat a dokumentumokat. Ahhoz, hogy az egész képet összerakjuk, sokszor el kell menni konkrétan egy kis faluba; ha megvan a cím, hogy annak a falunak melyik utcájában volt egy felmenőnek háza, meg kell próbálni megtalálni azt a házat. És sokszor meg is vannak, pl. Felvidéken igen gyakran. Ha viszont nincs ott az a ház, akkor nem sok eszköz marad, de az oral history, a szájhagyomány igen: sok tudást hordoznak a helyi öregek. Lehet találni minden faluban 80 évesnél idősebb embert, aki vagy maga emlékezik, vagy a szüleitől hallott arról, amit keresünk. Sok értékes apró információt lehet tőlük kapni.

Az elmúlt tizenhat évben melyik volt a leghosszabb, legbonyolultabb megbízatása, és melyik a legrövidebb, legegyszerűbb feladata?

Volt egy ügyfelem, aki nagyon részletesen fel szerette volna kutatni a családját, nemcsak a felmenőket, hanem a felmenők testvéreit és azoknak a leszármazottait is – egy teljes családi rajzolatot szeretett volna kapni. Ők minden évben eljöttek egy hétre Magyarországra, és

A legrövidebb megbízatásom pedig az volt, hogy valaki megkeresett, és 5 perc alatt egy online adatbázisban megtaláltam azt, amit kért. Nem volt túl nagy igénye, egy konkrét személyt keresett.

A családfakutatónak nemcsak a levéltárakba kell elmennie

A családfakutató javadalmazása ezek alapján órabérben vagy teljesítménybérben történik?

Előfordulhat, hogy egy kis falu anyakönyvében pikk-pakk megtalálják, amit keresnek, de van olyan is, hogy egy településen – például egy budapesti kerületben – egy adott évben kétezer születés is van, így a konkrétumok megtalálása több órás munkát is igénybe vehet. Ha a megbízónak nincs pontos információja, akkor az is megtörténhet, hogy az ember eltölt 10 órát a kutatással, mégsem talál semmit. Más esetben pedig egy helyen egy óra alatt mindent megtalál.

Ahogy előbb említette, van olyan szolgáltatása is a cégének, hogy a leszármazottakat el is viszi azokra a helyekre, ahol megtalálta a felmenőik nyomait. Katartikus élmény lehet ott lenni, amikor emberek nagy- vagy dédapjuk eddig ismeretlen adataival, emlékeivel találkoznak...

Katartikus, ahogy mondta. Nagyon megindító. Egy dolog, hogy ez egy vállalkozás, de számomra nagyon fontos, hogy olyan foglalkozást űzzek, amellyel segíthetek embereknek. Amikor én ezeknek az eseményeknek a részese lehetek, azt érzem, mintha a saját családom számára kutatnék.

a majdnem megszakadt családi láncolatok újraépülnek.

Van egy másik vágy is az emberekben, a maguk jobb megértése; emiatt egyre népszerűbb egy új „eredetvizsgálat”, a DNS-teszt, amellyel az adott személy etnikai származását tudják meghatározni. De vajon mennyire pontosan?

Többféle DNS-teszt van. Amit ön kérdez, azok jellemzően az autoszomális tesztek. Nem 100 százalékosak ezek a tesztek, nagyban függnek a referencia adatbázistól, illetve nagyon sok etnikai, genetikai csoport között átfedések vannak. Egy példa: ha valakinek van egy askenázi zsidó dédszülője, előfordulhat, hogy ez nem fog megjelenni a genetikai tesztjében – az azt fogja kimutatni, hogy olasz vagy dél-európai származású, vagy éppen fordítva. Ez az etnikai átfedésekből adódik: nagyon sok askenázi zsidó férfi érkezett a Közel-Keletről, akik dél-európai hölgyekkel házasodtak meg. Magyarország is egy etnikai olvasztótégely, mi is tipikus példák vagyunk: nehéz olyan magyart találni, aki azt mondhatná, hogy nincs egy sváb vagy egy szláv felmenője sem.

Akár testvéreknél is előfordulhat az, hogy a teszt az egyiknél azt mondja, hogy 80 százalékban dél-európai az illető, míg a másik testvérnél azt, hogy 80 százalékban kelet-európai. A genetikai öröklődésnél a főszabály az, hogy a leszármazottak 50-50 százalékban öröklik a genetikai állományukat a szüleiktől, de hogy felmenőik genetikai állományának melyik 50 százalékát öröklik, az véletlenszerű. Ezért a legszélsőségesebb esetben a két testvér két különböző 50 százalékot is örökölhet – persze, ez elméleti lehetőség csak.

Távoli rokonok feltérképezését is ígérik ezek a vizsgálatok, DNS-azonosság alapján. Milyen messzire ér el, és mennyire biztos ez a módszer?

Az autoszomális teszteknél éppen a rokoni kapcsolatok valósak. Vannak véletlenszerű mintaegyezések, de minél nagyobb a közös rész a mindkettőnk által birtokolt közös DNS-szakasznál, illetve minél nagyobb az összes DNS-szakasz, amely közöttünk megegyezik, annál biztosabb, hogy van rokonság.

Egészen meglepő helyeken lehet rokoni kapcsolatokat kimutatni.

Ön is elvégzett ilyen tesztet saját rokoni kapcsolatai feltérképezésére?

Igen, elvégeztettem. Úgy négy évvel ezelőtt.

És mi jött ki? Milyen nem várt helyeken talált távoli rokonokat? Már ha publikus...

Tudni kell, hogy sokan tesztelnek a fejlett országokban, tehát itt lehet kimutatni a legtöbb rokont. A felmenőim közül azoknak a leszármazottait találtam meg, akik kimentek Amerikába, például negyedik-ötödik unokatestvéreket. Meglepő módon

mert a halálozási papírjait soha nem találtuk meg. New Yorkban halt meg. Olyan is volt, hogy a családban két házastársról kiderült, hogy ötödik unokatestvérek. De a legizgalmasabb dolog talán az, hogy 2016-ban egy konferencián voltam előadni, és a végén egymásba botlottunk egy külföldi kutatóval; megbeszéltük, hogy az én egyik nagymamám Erdélyből származik, az ő felmenői pedig Romániából – ő annak hívta –, így azon viccelődtünk, hogy akkor biztos rokonok vagyunk. Utána készítettem egy DNS-tesztet, és abból kiderült, hogy valóban rokonok vagyunk, megtaláltuk a közös felmenőnket. Azóta is tartom ezzel a személlyel a kapcsolatot.

Honnan jött tizenhat évvel ezelőtt a családfakutatás ötlete? Hogyan fért össze másik hobbijával, történészi kutatási szakterületével, a szovjet légierő magyarországi történetével való foglalatoskodással?

Igazából mind a kettő a puzzle-darabok összerakásáról szól. Az összefüggések megértésében mindig erős voltam, ezért kezdtem el foglalkozni mindkét témával. A magyarországi szovjet csapatok kutatása hamarabb volt, de amikor a nagymamám meghalt, utána kezdett nagyon érdekelni a családtörténet. Először a saját családom története, majd ezt követően kezdtem el azzal foglalkozni, hogy másoknak is segítsek.

fotó: Vándor Károly, MTI