„Az egyenlők társadalmában nem lesz bűnözés” – így ítélkezett a Tanácsköztársaság

Erdős András Patrik az ELTE BTK történelem PHD hallgatója, illetve az Eötvös József Collegium Történész Műhelyének titkára. Publikált a Clio Intézet Műhelytanulmányok című kiadványában a Tanácsköztársaság Kísérleti Kriminológiai Osztályáról, valamint a Budapesti Forradalmi Törvényszéken tárgyalt köztörvényes bűncselekményekről írt a Múltunk című folyóiratba. A szakértővel Tanácsköztársaság büntetőpolitikájáról beszélgettünk.

***

A Tanácsköztársaságnak idén volt a 100 éves évfordulója, ami miatt elég sokat foglalkoznak mostanában a korszakkal. Önnek hogy esett erre a témára a választása? Ha jól tudom, már az alapszak végén is ebből írta a szakdolgozatot, és most, mesterszakon is.

Igen, az alapszakos szakdolgozatomat is ebből írtam. Alapvetően pontosan azért, mert – nem tudom másképp mondani –

Nemigen találni róla irodalmat, nem volt felkapott kutatási téma, kevés az objektívnek mondható fogódzó. Szerencsére az utóbbi néhány évben ez megváltozni látszik, de ez a viszonylagos ismeretlenség keltette fel az érdeklődésem.

Történészként jobb egy olyan témába bekapcsolódni, ami még nem kutatott és bizonytalan terület, vagy egyszerűbb úgy belevágni, hogy már le vannak fektetve az alapok? Ez nehezíti a kutató dolgát, vagy így egyszerűbb, mert könnyebb újat mondani?

Itt az előnyök és a hátrányok abszolút egymás mellett működnek. Kutatóként – álláspontom szerint – nyilván jóval nehezebb csak forrás alapján dolgozni. Ugyanakkor megvan az az előnye, hogy a forrást megszólaltatni mindig hatásosabb, mindig egy reálisabb képet sugall. Továbbá az is segítség lehet egy fiatal történész számára, hogy kevés az a fajta „kötelező” mű, amelyhez mindenképpen viszonyítani kell.

Az alapművekre visszatérve: Hajdu Tibor írt monográfiát még a szocializmus időszakában a Tanácsköztársaságról, valamint nemrég született Hatos Pálnak egy munkája, amely érinti a korszakot, illetve Csunderlik Péter írt még könyvet a kommün Horthy-korszakbeli pamflet- és visszaemlékezés-irodalomban való megjelenéséről. Hol vannak az új alapkutatásokat összefoglaló művek a témában?

Igen, a Hatos-féle könyv nagyon hatásos és nagyon könnyen olvasható leírását adja annak, hogy milyen események előzték meg a proletárdiktatúrát. Részletezi, hogy azok a szociáldemokraták, akik csatlakoztak a bolsevikokhoz és velük együtt létrehozták a Tanácsköztársaságot, hogyan is jutottak el oda; kik voltak azok a szűk forradalmár rétegen túl is nagy hatású munkásvezetők, akik vagy számításból vagy őszinte hitből, de hajlandók voltak erre a társulásra. Ebből a szempontból Hatos műve a Tanácsköztársaság-kutatáshoz is nagyon sokat ad hozzá. Jó eséllyel alapmű lesz belőle.

Mi az, amivel behatóbban, mélyebben foglalkoztál?

Alapvetően

a büntetőpolitikát, a kriminológiát, illetve a forradalmi törvényszékeknek, a Tanácsköztársaság által létrehozott új bírósági szervezetnek a működését is.

Kun Béla és Szamuely Tibor 

Bűnözés alatt azt érti, ami a Tanácsköztársaság szemében volt az, vagy a korabeli „polgári” büntetőjog szerint is? Tehát a politikai okokból elítéltekkel foglalkozott, vagy inkább az általános értelemben vett köztörvényes bűnözőkkel?

Ez azért egy nagyon jó kérdés, mert a kettő nagyon erősen összefonódott sok szempontból. Egyébként mind a kettővel foglalkoztam, tehát a politikai alapon, illetve a köztörvényes bűncselekmények miatt elítéltekkel is. Az egész érdekességét az adja, hogy a Tanácsköztársaság idején büntető kódex volt is hatályban, meg nem is. Itt az 1878. évi V. törvénycikkről, erről a bizonyos Csemegi-kódexről beszélünk. Ez volt a dualizmus korának hatályban lévő büntető törvénykönyve. A Csemegi-kódexet nem törölték el, hiszen akkor nem lett volna semmi, ami alapján a legtöbb köztörvényes bűncselekményt meg lehetett volna ítélni. A fosztogatás elleni statáriumról, valamint a gazdasági ügyekről, mint például a szesztilalom vagy az áramdrágítás rendelkeztek, de arról nem, hogy ezeket hogyan kellene büntetni. Ezért aztán azt a megoldást választották, hogy a Csemegi-kódexet nem törölték el, viszont hoztak egy olyan rendeletet, ami a Csemegi-kódex büntetési tételeinek az alkalmazhatóságát kizárta, ezzel

Miben tűzött ki más célokat a kommün igazságszolgáltatása, mint mondjuk egy polgári rendszeré?

Teljesen más célokat tűztek ki, és e mögött az utópisztikus hozzáállást kell látni. Az alapvető elképzelés az volt, hogy a bűnözés megszüntethető, hiszen a társadalmi egyenlőtlenségekből születik maga a bűn, így az egyenlők társadalmában egyszerűen nem lesz bűnözés. Ez volt az egész mögött az ideológia vezérfonal. Hosszú távon azzal számoltak, hogy nem lesz szükség büntető törvénykönyvre és börtönökre sem, emellett pedig – gyakran igen kacifántos érvelésekkel – kiálltak a bolsevizált Jogtudományi Közlönyben is, ami ekkor Proletárjog néven működött.

Hogyan próbálták ezeket az utópisztikus célokat érvényesíteni? Ha szerintük az egyenlőtlenségek szülték a bűncselekményeket, akkor mondjuk enyhébb ítéleteket kaptak szegény vagyoni helyzetű, de köztörvényes bűnözők?

Igen, mentettek fel például olyan tolvajt, akinek a Kúria előtt volt a lopási ügye, amikor jött a Tanácsköztársaság. A lényeg az: valóban érvényesült egy olyan szempont – nem maradéktalanul, teszem hozzá –, hogy szegény emberek megélhetésre irányuló lopásait nem tekintették bűncselekménynek.

A mesterszakos szakdolgozata konkrét témája a Kísérleti Kriminológiai Osztály volt. Mitől volt ez kísérleti, valamint hogyan illeszkedett ez bele a Tanácsköztársaság elképzelésébe arról, hogy mit jelent egyáltalán a bűnözés és mik az okai?

A Kriminológiai Osztály úgy működött, és dolgozott fel egyébként rettenetesen sok ügyet – több mint háromezret – komoly hatékonysággal, hogy nem volt papírja arról, hogy létezik, tehát nem született semmiféle olyan rendelkezés, amely szervezetileg besorolta volna bárhová. Ugyanakkor egyértelmű, hogy miként működött: a Budapesti Forradalmi Törvényszék mellett dolgoztak és segítették azt az ítélkezésben. Csak köztörvényes bűnözőkről volt itt szó, és egyébként többnyire nem a Tanácsköztársaság idején elkövetett bűncselekményekről.

Ez volt a gyűjtőfogalma annak, hogy elkezdték tömegesen revízió alá venni a korábbi rendszerből megörökölt, folyamatban lévő büntetőügyeket, így került ez a jó pár ezer eset a Kriminológiai Osztály elé. Nagyon komoly munkát végeztek, tehát ha fellelhető volt a tettes – ne felejtsük el, hogy az ország területének 70 százaléka ekkor úgyszólván nem elérhető –, akkor behívták magukhoz. Ha éppen büntetését töltötte, átvezették a fogházból és úgy végezték el a környezettanulmányt. A múltját, családját, valamint a tetteit is alaposan feltérképezték, különös tekintettel a szóban forgó bűncselekményre. Ezután orvosi vizsgálat következett, mind a fizikai, mind pedig a szellemi állapotát illetően.

Ez alapján a jogászok – akiket egyébként következetesen szociológusként emlegetnek – és az orvosok együtt leültek és írtak egy ajánlást arról, hogy ha az illető büntetést kap, akkor milyen mértékűt, ellenkező esetben pedig miért kell felmenteni. Sajnos nagyon kevés olyan ügy van, amely kapcsán fennmaradt mind a törvényszék ítélete, mind a Kriminológiai Osztálynak a véleménye. Amiket találtam, azok viszont százszázalékos egyezések. Tehát nem túlzás arra következtetni, hogy nagyon is figyelembe vették a javaslatokat.

Csoportkép a massachusettsi Clark University előtt Freud, Carl Gustav Jung és Ferenczi 1909-es amerikai látogatásakor. Első sor (balról jobbra): Sigmund Freud, G. Stanley Hall, Carl Gustav Jung; Hátsó sor: Abraham A. Brill, Ernest Jones, Ferenczi Sándor. (mnl.gov.hu)

Akkor a kísérleti mivolta abból fakad, hogy jogászok orvosokkal egyeztetve készítettek „szakvéleményt”? Honnan vették át a módszert? Elsőre a freudi pszichoanalízisre hasonlít: mi a tudományos háttere ennek a módszernek, ha van ilyen?

Igen, a pszichoanalízis szerepe letagadhatatlan, de erős hatást gyakorolt rájuk a „magyar Freud”, Ferenczi Sándor is, aki a Szabadgondolat című folyóiratban 1914-ben leírt egy olyan fiktív bírósági rendszert, ami igencsak emlékeztet a Kriminológiai Osztálynak a szándékaira. Ferenczy egyébként nagyon nagyot álmodik ebben az írásban: a bírók, illetve ügyészek részéről is elvárt volna valamiféle kriminológiai képzettséget. Nem arról van szó, hogy az ő álláspontja megvalósult, de kétségtelenül inspiráló hatása volt. Egyébként javarészt fiatal pályakezdő orvosok és jogászok vettek részt ebben a radikális kísérletben. Sok egyéb hatás nyomai is felfedezhetőek még az iratanyagban, például

Mielőtt a 20. század totalitárius rendszerei teljesen hiteltelenítették az eugenikát, többé-kevésbé elfogadott tudománynak számított a század elején, ráadásul inkább a baloldali világnézetűek körében volt népszerű, bármilyen furcsán is hangzik ez.

Milyen konkrét esetekkel találkozott a kutatások során, amikkel közelebb kerülhetünk a Kísérleti Kriminológiai Osztály módszereihez és gondolkodásához?

Például a mai BKV elődjénél dolgozó villamosszerelők egy raktárból szalonnát loptak elég nagy tételben, és elég rendszeresen. Nem arról volt szó, hogy egy tonna szalonnával kereskedtek, de összességében szép summát tett ki a lopott áru. Lebuktak vele, és 7-8 hónapos börtönbüntetésre ítélték őket. Az ő esetükben történt, hogy felmentő ítélet született a Kriminológiai Osztály ajánlásával. Szerintük ezek az emberek nem voltak bűnözők, hanem az életkörülményeik kilátástalansága miatt nyúltak hozzá a gazdagok élelmiszereihez. A vizsgáló, aki ebben az ügyben az ajánlást készítette, írja egyébként az egész osztály iratanyagának talán legsúlyosabban osztályharcos sorait.

A velük szembeni ellenszenv az egész iratanyagban megjelenik. A 19-20. század fordulóján létezett egy irodalmilag is megénekelt képzet a jobb sorsra érdemes prostituáltról. Ha valami egyáltalán nem található meg a Kriminológiai Osztály anyagában, az ez a megengedő hozzáállás. Érezhetően megvetették, ha úgy tetszik, akkor a burzsoázia kiszolgálóinak tekintették őket. Azt gondolták – és le is írták –, hogy az ilyen nő csak gazdag férfit akar fogni és henyélni. Semmiféle rokonszenv nem figyelhető meg az irányukban.

Ez figyelhető meg egy férfi prostituált esetében is, aki egyébként szellemi képességeinek nem volt teljesen a birtokában egy gyerekkori fejsérülés miatt. Az illető egy gyerekkori szexuális abúzustól kezdve pénzért szexuális kapcsolatot folytatott férfiakkal. Többször megbüntették, Budapestről kitiltották, de ez annyit jelentett, hogy ha éppen elkapták, akkor kirakták, de mindig visszatért és aktívan dolgozott a fővárosban. Egyszer egy vörös detektívnek sikerült felkínálkoznia 1919 májusában. Ekkor bevitték és elkészítették a környezettanulmányt, illetve az orvosi vizsgálatokat. Ezek megerősítették a korábbi diagnózist: szellemi gyengeség; a környezettanulmány pedig felfedte a gyerekkori traumákat és a mostoha körülményeket.

A Proletárjogban korábban hosszan értekeztek arról, hogy a prostitúció önmagában is egy olyan bűncselekmény, amelyet kimondottan az osztálykülönbségek hívtak életre, így ez végképp fel fog számolódni, így emiatt nem érdemes foglalkozni vele. A férfiprostitúciót társadalmilag ezek a teoretikusok nem tartották károsnak, azt vallották, hogy ezt felesleges büntetni. Majd itt van ez az ügy: egy gyakorlatilag tetten ért vagy legalábbis szándékon ért férfi prostituált, akit intézetbe zártak és fizikai munkára ítéltek.

Toborzás után

Az osztály működéséből volt bármi, ami túlélte a 133 napot, amit később is hasznosíthattak, ami valóban úttörőnek számíthatott?

Ha azt nézzük, hogy a kriminológia, illetve a szociológia milyen elfogadott társadalomtudományos diszciplínákká nőtték ki magukat, akkor ezt föl lehet fogni egy ideológiailag túlterhelt előfutárként is. Ez egy lehetséges pozitívabb értelmezés, ugyanakkor közvetlen hatása gyakorlatilag nem volt. Olyannyira, hogy az egész kriminológiára, még a relevánsnak mondható elemeire is,

így a háború előtt világszinten is az elsők közé tartozó magyar kriminológiai gondolkodás gyakorlatilag teljesen megfulladt. A kriminológiatörténet nemigen tart számon jelentős munkát a korszakból. Ami kevés akad, azokat jellemzően egyházi kötődésű emberek írták: az egészet egy kicsit keresztényszocialista burokba kellett csomagolni, és úgy lehetett egyáltalán beszélni róla.

Természetesen mind a háború előtti, mind pedig a forradalmak után hatályos büntető törvénykönyvben léteztek az enyhítő, illetve a súlyosbító körülmények, amelyek alapján a bűncselekményt megítélték. Ez nem volt fekete-fehér 1918 előtt sem, de az kétségtelen, hogy mondjuk a Horthy-korszak bíróságain sokszor a zavart elmeállapot például nem volt felmentő körülmény. Az, hogy valaki nem volt az adott esetben teljesen tudatában a tetteinek, enyhítő körülménynek minősülhetett, de felmentőnek nem feltétlenül. Továbbá egyáltalán nem arról van szó, hogy valakiről nem lehetett leírni, hogy mondjuk szegénységéből fakadóan bűnöző, csak éppen messze nem viszonyultak hozzá olyan megértően, amikor az ügy tárgyalásra került.

Említette, hogy a kriminológiai osztályon jogászok és orvosok dolgoztak. Akkor itt nem volt jellemző a laikusok alkalmazása?

A kor mércéjével ez egy szakmai grémium, bár nyilván átitatja az ideológiai háttér. Nyilván el se szegődött ide olyan ember, vagy legalábbis nincs erről nagyon adatunk, aki ne viszonyult volna legalább megértően ezekhez a törekvésekhez. De nem kell feltétlenül azt gondolni, hogy mindenki ugyanúgy bolsevik lett volna. Érdekes lenne megnézni ezeknek az embereknek az életútját, ezt a későbbiekben tervezem is. Összességében nem laikus közeg volt, és ilyen értelemben valóban kuriózum. Rengetegszer előfordul az elméleti értekezésekben a Tanácsköztársaság alatt a frázis:

Jellemző volt az elgondolás, hogy a jogász ül a pulpituson és nem érti azt a problémát, hogy valaki miért lesz bűnöző. Hasonló életkörülményekkel rendelkező embereket, preferáltan fizikai munkásokat kell bírónak kinevezni, és akkor igazságosabb ítéletek fognak születni – gondolták a Forradalmi Törvényszékeken.

Cserny József és csoportja 1919-ben

Akár egy bányászt is beültethettek a bírói székbe?

Bányászról nem tudok, különítményes parancsnokról viszont igen. Gombos Ferenc, aki egy vörös terroralakulatot vezetett, egyedül is elnökölt. Bíráskodott a hírhedt Cserny József, a proletárdiktatúra terrorjának egyik legismertebb alakja is. Itt két dologról kell beszélni, voltak kisebb jelentőségű ügyek, például szökés. Első hallásra persze jelentős, de nincs jelen a vádlottja, így a vádlott távollétében elkobozzák az ingóságait: a szökési perek ennyiből álltak. Ilyen esetekben az adott bíró egyedül ítélt és tényleg egy emberen múlt az ítélet. Az ügyek nagy részében volt egy főbíró és két úgynevezett szavazóbíró, de a főbíró szava sokkal többet nyomott a latban.

A forradalmi törvényszéki szervezet vezetője Rákos Ferenc jogász volt. A szervezetet felügyelő főkomisszár, László Jenő úgyszintén. Más vezetőknek, illetve a legtöbb közvetlen alárendeltjüknek azonban semmi köze sem volt a joghoz. Közülük talán Hikádé Aladár neve a legismertebb, ő például a kispesti Lipták-gyárban dolgozott vasesztergályosként.

Lehet tudni bármi pontosat arról, hogy a Tanácsköztársaság idején mennyi és milyen jellegű ítélet született?

A hatvanas évek elején egy Sarlós Béla nevű jogtörténész meglehetősen nagy lélegzetvételű összefoglaló munkát írt „A Tanácsköztársaság forradalmi törvényszékei” címmel. Noha elfogult munka, néhány helyen bizonyíthatóan az adatok tekintetében sem teljesen pontos, de ha jól tudom, még mindig ez a legjobb összefoglalás, amivel a témában rendelkezünk. Az alapját egyébként egy olyan kimutatás adja, amelyet 1919 júliusában készített a Forradalmi Törvényszék egyik fővádlója. Ráadásul egy hónap épp emiatt mindenféle statisztikából kimarad. Ezért az a válaszom, hogy pontosan nem tudjuk.

(Portréfotó: Majnik Zsolt)