Fischer Iván és a Fesztiválzenekar emlékkoncertet tart Dél-Koreában

Mocskos anti-magyar cionista szar ez a vèn buzeráns Fischer.

Két karmester beszélget: - Képzeld, antiszemitizmussal vádolnak. Engem, akinek a zenekarában van kilenc zsidó. Mondd! a tiedben hány van? - Hogy hány? Nekem arról foggggalmam sincs.

Fischer Iván gesztusa szép lenne alapból, csak sajnos tartok tőle, hogy ottléte alatt majd teleokádja a dél koreai sajtót azzal, hogy Magyarországon tombol a fasiszta diktatúra, és őt is el akarják lehetetleníteni, mert kevesebb pénzt kap a Fesztiválzenekar, mint néhány éve. El ne felejtsük: Fischer 2011-ben feljelentette a budapesti amerikai nagykövetet, Kounalakist Hillary Clintonnál annak magyarországi látogatása előtt, azzal vádolva Kounalakist, hogy túl közel áll Orbánhoz (azóta tudjuk a könyvéből, hogy ez mennyire nincsen így)...

Visz a villamos a hídon. Dermeszt a megrendültség, a tudata annak, hogy néhány méterrel alattunk egy közlekedési katasztrófa áldozatai vannak a Dunában. Csend lesz a villamosban, nézzük a hídkorlátba szurkált már hervadt és már friss virágokat, és alig merünk mélyen belegondolni az áldozatok sorsába, hozzátartozóik fájdalmába és veszteségébe. A kegyelet pillanataiban nem számít, ki okozta a tragédiát, hogy történt. Mi a véggel szembesülünk, a hajóról vagy a hajóval saját halálukba csobbant emberekkel. És tudjuk, hogy ez a riadt részvét, a tragédia súlya velünk marad akkor is, ha már messze jár velünk a villamos, és magunkkal visszük, cipeljük sokáig , ahányszor a hídon majd átmegyünk. Nálunk, Budapesten, messze a hazájuktól érte el őket a tragikus vég. Városunkban, egy európai világvárosban történt a korábban soha nem látott, emberi életeket szedő hajókarambol. Egyetlen perc kellett volna, csak egyetlen, hogy Budapest gyászolhasson. De erre az egyetlen percre sem állt meg a város, nem szállt a város összes harangjának zúgása a Dunába dermedt halottak fölött, nem állt meg arra az egyetlen percre mindenki, aki akkor Budapesten akár járművel vagy gyalogosan úton volt. Egy perc kellett volna a kegyeletnek, hogy egyszerre, együtt , közösségként gondolhassunk rájuk, s hogy értük szóljanak a harangok. Ez a perc elmaradt. Egyetlen illetékesnek sem jutott eszébe kijelölni azt a fontos percet. Pedig megtehette volna akár a főpolgármester, akár a miniszterelnök, akár az államelnök. Egyik sem tette. Adós maradt Budapest valami olyannal, amit utólag nem róhat le, mert az aktualitása elmúlt .Egy aprónak mondható emberi gesztussal.