A megtörhetetlen bányamérnök – Schmidt Sándor emlékezete

Írta: Cserényi-Zsitnyányi Ildikó

A Magyar Hősök-sorozatunk eddigi írásait itt olvashatják. A sorozat a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben készül.

Fekvés- és alvástilalom, éjszakai „pihenő” alatt írt „önvallomások” és a családtagok kitelepítésével való riogatás – ilyen módszerekkel igyekezett hamis beismerő vallomásra bírni az Államvédelmi Hatóság az '50-es években egy idős, beteg embert. Schmidt Sándor hiába szerzett elévülhetetlen érdemeket a dorogi szénmedence felvirágoztatásában, erőfeszítéseit a kommunista diktatúra nemcsak nem volt hajlandó elismerni, de koholt vádak alapján le is tartóztatták. Felesége még Rákosinak is írt levelet, mindhiába.

Schmidt Sándor 1882-ben született Felsőbányán, és 1904-ben szerzett mérnöki oklevelet Selmecbányán. 1905-ben került Dorogra, 1911-től 28 éven át volt a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. dorogi igazgatója.

A vállalat élén eltöltött közel három évtized alatt újra Dorog lett a szénmedence központja. A szénbányászat fejlesztésére 1915-ben benyújtott terve tartalmazta a munkásság, a tiszti és mérnöki állomány elhelyezésének megoldását is, a bányászokat és a tisztviselőket a központi fekvésű, jó közlekedési kapcsolatokkal rendelkező Dorogon kívánta letelepíteni. Elképzeléseinek megfelelően 1916-ben egyszerre kezdték meg a Tisztviselőtelep és az Újkolónia építését. A település 1919-ben nagyközséggé vált, a lakosságszám pedig Schmidt igazgatósága alatt kétezerről nyolcezer főre emelkedett. A korábbi vizenyős völgyet munkástelepek foglalták el a vasút mentén, felépült a legtöbb mai közintézmény.

Schmidt, 

1938-ban Budapestre került mint a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. vezérigazgató-helyettese. 1945 után alkalmi szakértőként dolgozott, többek között a Gellért-hegyi föld alatti víztározó építésénél, valamint a Budapest Hídépítő Vállalatnál.

Magyarországon az 1946-ban meginduló államosítás, majd a szovjet mintájú tervgazdálkodás bevezetése egyre nagyobb követelményeket állított a szénbányászatban dolgozók elé. 1949-től, az újabb világháború rémét vizionáló propaganda közepette a hadiipari kiadások szabták meg az ország gazdaságpolitikáját, az iparfejlesztés irányát, ám a mindezt megteremteni hivatott ötéves terv (1950–1954) jócskán túllépte az ország teherbíró képességét.

1951 őszére nyilvánvalóvá vált, hogy sem az ország természeti adottságai, sem a bányák technikai elmaradottsága nem teszi lehetővé, hogy megteremtsék a „vas és acél országát”. A mindenre kiterjedő ellenőrzés egyre fokozódott, politikai utasításra megkezdődött a bűnbakok keresése.

Ennek részeként indult meg 1952-ben azon nagyszabású mérnökper előkészítése, amelynek során 1953. március 3-án

Életének ezen szakasza tragikusan ellenpontozza a kiváló bányamérnök pályáját és szakmai eredményeit.

A „lignit-ügyben” 1952-ben megindított vizsgálattal az ÁVH – politikai megrendelésre – azt akarta bizonyítani, hogy a „kiszemelt” bányamérnökök rossz irányba vitték a hazai szénbányászatot, és a jó minőségű, magas kalóriatartalmú tatai-dorogi szénmezők helyett az alacsonyabb fűtőértékű, de gyorsabban és nagyobb mennyiségben kibányászható lignittelepeket fejlesztették. Schmidt Sándor neve a Salgó Rt. felső vezetésének egyik tagjaként már a vizsgálat elején felvetődött, de ekkor még elsősorban a hároméves terv (1947–1949) kidolgozásában részt vevő szakembereket vették őrizetbe.

Ám az ÁVH egy nagy, nyilvános koncepciós per megrendezését tervezte. A vád azonban a többszöri lezárási kísérlet ellenére sem állt meg, hiszen a kikényszerített beismerő vallomások és a megrendelésre készített szakértői vélemények mindehhez kevésnek bizonyultak. Schmidt Sándor letartóztatása lényegében a vizsgálat egyik mellékszála volt. A bányamérnök többek között azért került a hatalom látókörébe, mert 1947-es szakvéleményében felhívta a figyelmet a dorogi karsztvízveszélyes szénmedence bányászatának nehézségeire, valamint javasolta a lignitre épülő Petőfibánya újranyitását (később – a szakembereket igazolva – erre települt az 1954-re az ország legnagyobb erőműveként működő Mátravidéki Erőmű). Schmidt terhére rótták továbbá a csolnoki IX-es aknában 1943-ban történt, kilenc halálos áldozatot követelő bányaszerencsétlenséget – holott Schmidt ekkor már a budapesti igazgatóságon dolgozott –, valamint elkötelezett vallásosságát (aktív tagja volt az Actio Catholicának, a pápától megkapta a Szent Gergely-rend lovagkeresztjét, emellett kormányfőtanácsos volt, 1939-től pedig a felsőház tagja) és ellenséges beállítottságát.

Az ÁVH Vizsgálati Főosztálya

továbbá – a vizsgálat hatékonyságának növelése érdekében – fogdaügynököket ültettek minden őrizetes cellájába. A főként éjszaka zajló kihallgatások után nappal nem engedélyezték az alvást, a gyanúsítottnak az éjszakai „pihenőt” is úgynevezett önvallomások írásával kellett töltenie. A kihallgatások során egyenesen, mozdulatlanul kellett állniuk, de a cellában sem hagyták őket pihenni: a kémlelőnyílással szemben kellett ülniük az ágyukon, és egyáltalán nem feküdhettek le. Ehhez úgynevezett fekvési engedély kellett, amelyet a kihallgatótiszt adhatott.

A fogva tartott szakembereket az alvásmegvonás mellett sokszor ételmegvonással is büntették, sőt volt, akinek a műfogsorát több mint két hétre elvették. Az őrizeteseket a fizikai kényszerítő eszközök mellett lelki zsarolással próbálták megtörni. Schmidt Sándor esetében a fogdaügynök (akinek a nevéről nem rendelkezünk adatokkal, csak annyi bizonyos, hogy egy egykori tábornokot ültettek mellé) a következőt javasolta: „A családjával való operálás valószínűleg eredményesebb lenne, ha azoknak a recski bányába való kitelepítését helyezné kilátásba vizsgálója. Úgyis eleget nyúzták a bányászokat, most dolgozzanak a bányában. Lehetne már legépelt parancsot eléje tenni, hogy végeredményben ő írja alá családjának internálását azzal, hogy nem tesz vallomást. A szövegben ki lehetne domborítani a szigorú elbánást. Ez nagyobb hatást váltana ki belőle, mert itt nem kell dolgozni, aránylag meleg van, a koszt is kifogástalan, és nyilván meg van győződve arról, hogy a recski bánya viszonyai rosszabbak”.

1953. március közepére

mind a kihallgató, mind a zárkaügynök jelentésében folyamatosan romló egészségi állapotáról olvashatunk. Március 19-én átszállították a Mosonyi utcai rabkórházba, ahol egy orvosi bizottság megállapította, hogy betegségének természetéből adódóan hirtelen romolhat az állapota, ami napokon belül a halálához is vezethet. Schmidt már a letartóztatása előtt szívkoszorúér-elmeszesedésben szenvedett. A börtönben tüszős mandulagyulladást is kapott, amiből kigyógyították, a laboratóriumi vizsgálatok azonban kimutatták, hogy heveny fehérvérűségben szenved.

Mindezek ellenére Keszthelyi József államvédelmi hadnagy a rabkórházban rendszeresen kihallgatta az egyre rosszabb állapotban lévő bányamérnököt. Április közepén belázasodott, a kihallgatások időtartama mégis egyre nőtt: Keszthelyi napi négy-öt órán keresztül próbált „beismerő vallomást” kicsikarni Schmidtből. A kihallgatások alatt többször öntudatlan állapotba kerülő szakembert azonban nem tudták megtörni: azt ugyan „beismerte”, hogy a rendszer ellensége volt, azt azonban mindvégig tagadta, hogy hamis szakvéleményt adott volna.

A vizsgálótisztek tudták, hogy az ügyet még nem tudják lezárni és az ügyészségnek átadni. Április–májusra az ÁVH-n belül is nagy fokú bizonytalanság uralkodott, hiszen Péter Gábor februári letartóztatása, valamint Sztálin március halála valamifajta – ha nem is gyökeres – változást vetített előre, ami az év közepére be is következett (ti. az 1953 nyarán immáron hivatalosan is meghirdetett „szocialista törvényesség”, valamint az ÁVH átszervezése a Belügyminisztériumba).

és felesége is hiába fordult levélben Rákosi Mátyáshoz annak érdekében, hogy legalább férje gyógyszereit beküldhesse.

Az orvosi jelentés szerint Schmidt Sándor 1953. május 31-én, este 21 óra 39 perckor halt meg a Mosonyi utcai rabkórházban. A Budapesti Országos Börtön (korábban Gyűjtőfogház) kimutatása szerint az Új Köztemető 301. parcellájában (6. sor, 24. sírhely) temették el – máig jeltelen sírban nyugszik. A Dorogot bányászati központtá, majd kisvárossá fejlesztő bányamérnök emléktáblája ma a róla elnevezett dorogi Schmidt Sándor-lakótelepen, valamint a városi temetőben található.

Schmidt Sándor és a vizsgálat során letartóztatott többi bányaműszaki szakember ellen lefolytatott nyomozásról elmondható, hogy az ÁVH ebben az esetben sem bűnüldöző szervként tette a kötelességét, hanem egy kiagyalt koncepcióhoz keresett és talált bűnbakokat. Olyan embereket próbáltak megtörni, hamis beismerő vallomásokra kényszeríteni, akik előéletükből, társadalmi hovatartozásukból és nem mellesleg foglalkozásukból adódóan is rendkívül határozott, hivatásukat eminens szinten művelő szakemberek voltak.

***

Nyitókép: Schmidt Sándor emléktáblája Dorogon

Források

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL)

2.1. A volt Zárt irattár anyaga

X/34/3/a. Kimutatás, 1953. november 7.

3.1.9. Vizsgálati dossziék

V-110208/2. 87–89. Feljegyzés a bányamérnökök ügyében, 1952. november 26.

V-110208/5. 255. Napi jelentésekből heti összefoglaló a mérnökök ügyében, 1953.

március 31.

V-110208/35. 318. Jelentés Schmidt Sándor fogdai magatartásáról, 1953. március 12.

V-110208/35. 361–363. Schmidt Sándorné levele Rákosi Mátyáshoz, 1953. május 8.

V-110208/35. 357. dr. Radó Sándor áv. orvos őrnagy jelentése, 1953. június 1.

Irodalom

Marek Viktor: A dorogi szénmedence településeinek története 1956 fényében. Doktori értekezés, 2013. http://real-phd.mtak.hu/215/2/Marek%20Viktor_disszert%C3%A1ci%C3%B3.pdf, 2018. augusztus 1.

Cserényi-Zsitnyányi Ildikó: Kibányászott „lignitbűnök” – A Rákosi-korszak egy bányamérnökperének anatómiája. Budapest, L’Harmattan–ÁBTL, 2013.

Kovács Lajos: Kételyek és tények hatvan évvel Schmidt Sándor halála után. In Kovács Lajos–Menyhárt Csaba: Portrék Dorog történetéből. Dorogi Füzetek 44. Dorog, 2013. 149–172.