Mit jelent a valóságban az egyetemi autonómia vagy annak korlátozása, hogyan kellene fejleszteni a magyar felsőoktatást – és egyáltalán, mi a cél, hová akarunk eljutni? Erről vitatkoztak a Republikon Intézet felsőoktatási konferenciáján.
A Republikon Intézet „Magyar felsőoktatás - Korlátok és lehetőségek” címen szervezett kerekasztal-beszélgetést a Mozsár kávézóban.A Kunhalmi-Böröcz vitáról már beszámoltunk, most a másik beszélgetésről tudósítunk. Hol tartunk, mire számíthatunk a felsőoktatásban? – vitatták meg a felek: Balogh Ákos Gergely közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem volt kommunikációs igazgatója, a Mandiner korábbi főszerkesztője; Fodor Éva, szociológus, a CEU rektorhelyettese; Polónyi István, oktatáskutató, egyetemi tanár és Szolcsányi Péter, ELTE ÁJK Hallgatói Önkormányzat alelnöke.
Van-e olyan, hogy kívánatos méretű autonómia? – indította a beszélgetést Ónódy-Molnár Dóra, az esemény moderátora.
Polónyi István elmondta, hogy nem csak magyar jelenség az autonómiaszűkítés. A tömegoktatás megjelenésének köszönhetően ez az egész világon zajlik. Magyarországon a 1993-as törvény alapján az egyetem még az egyetemi polgároké volt. A gazdasági autonómia területén komoly kérdésként merült fel, hogyan lehetne odaadni a tulajdont az egyetemi polgároknak. Ma már nincs egyetemi tulajdon. Először a gazdasági autonómiát szűkítették, aztán 2000-től megszűnt az egyetemi hatáskörben elbírált felvételi. Ez csak a mesterképzésen maradt meg, de oda „aki köszön, azt úgyis felveszik”. A 2000-es törvény elvette az egyetemi tanárkinevezést is. „Az autonómiaszűkítés tehát nem a Fidesz találmánya, de radikálisan nyúltak bele”. Vezető gondolatuk, hogy az oktatásnak a munkaerőpiacot kell kiszolgálni, a kormány bürokratái talán tudják, hogy mi kell a piacnak. Az egyetemi tanár leszögezte, hogy
Ezt követően Szolcsányi Péter kapta a szót,: szerinte amíg az állam tartja fenn az egyetemet, addig biztosan nem lehet teljesen autonóm, de törekedni kell erre. Az egyetemi képzésnél sokkal nehezebb meghatározni, hogy mik a célok, honnan hova kell eljutni. Piaci alapon azonban nem szabad meghatározni, hogy mi legyen a tudomány. A HÖK-öt elsősorban a gazdasági rész érinti, ugyanis az ELTE-ÁJK-n évről-évre csökken a költségvetésük. Ösztöndíjakkal sem igazán tudnak operálni, így a hallgatóknak nincs motivációja a HÖK-ben való részvételre. Bizonyos posztok rengeteg idővel, munkával járnak. A rendezvényekre is kihat ez, ezért kevésbé tudjuk integrálni a hallgatókat, így a megítélésük is romlik.
Fodor Éva elmondta, hogy már 15 éve tanít a CEU-n, ami egy posztgraduális képzést nyújtó magánegyetem. Mivel ez egy kicsi intézmény, ezért a belső rend, az autonómia elrendeződése is kicsit más. Az elmúlt két évben sokat kellett foglalkoznia az autonómia kérdésével, különösen a CEU törvény, a genderügy és a migrációs adó miatt. „Magyarországon nem igazán tisztázott, hogy mit értünk tanszabadság alatt. Ez az alapélményem” – tette hozzá.
Balogh Ákos Gergely úgy véli, hogy a legfontosabb a gondolat és az oktatás szabadsága. Ennek erről kellene szólnia. De úgy látja, hogy az autonómia mindig akkor kerül elő, amikor sérelem éri az oktatókat. Úgy véli, hogy a teljesítményt nem csak a pénz határozza meg. A lényeg az, hogy motivált emberek legyenek a hallgatói és az oktatói oldalon egyaránt. Sokszor ez hiányzik.
Ugyanannyi pénzből lehet nagyon jó képzést csinálni, de panaszkodni is lehet, hogy miért nincs pénz, vagy hogy már a hallgatók sem a régiek. „Nem látok általános hanyatlást” – szögezte le.
A moderátor ezután arra kérdezett rá, milyen kontrollt lehet beépíteni a rendszerbe azért, hogy jól teljesítsenek az egyetemek?
Sok részből áll az egyetem teljesítménye – válaszolta Fodor Éva. Például ha olyan pénzt kap az oktató, hogy nem kell 300 órát tanítania, mondjuk három különböző helyen. Persze vannak szentek, akik képesek 25 órán keresztül ugyanazt az anyagot tökéletesen leadni. Kijelentette, hogy a CEU-n nagyon komoly szűrés van. Itt csak nyílt pályázat útján lehet valaki oktató, nem úgy, hogy ismer valakit. Általában 80-an, 100-an jelentkeznek, ebből végül 3-4 embert hívnak interjúra. Ezek után kapja meg az ember az állást. Ezt követően 7 évig próbaidőn van. „Megpróbáljuk az angolszász rendszert követni”, számít, hogy mit és hol publikál az illető. Az is nagyon fontos, hogy az oktató hogyan tanít. Ezt próbálják mérni.
„Nehéz mérni a teljesítményt. Adminisztrációs robbanás van” – reagált Balogh Ákos Gergely Benjamin Ginsberg könyvére hivatkozva. Szerinte nem általános, hogy mérjék a követelményeket. Ráadásul aki rossz értékélést kap, az vitatja. És az is érdekes dilemma, hogy melyik tanárnak adnak jobb értékelést a hallgatók: annak, akinél könnyű levizsgázni, vagy annak, akinél meg kell halni a kettesért? Színvonal-egyenlőséget kellene kialakítani, mert nincs „alsó minőségbiztosítás”. Azt is hozzátette: Magyarországon nincsenek elitegyetemek.
Fodor Éva szerint jó módszer, ha a tanszék alakíthatja ki a saját normáit: Mi az a kutatás, ami fontos? Milyen típusú publikációk számítanak? Az ebben létrejövő konszenzus a cél.
Szolcsányi Péter is úgy látja, hogy nem egyszerű az oktatók értékelése. Sokszor könyörögni kell a megbízott előadóknak, hogy oktassanak, mert alig vannak tanárok. Ezért lehet, hogy valaki nem népszerű tanár, de legalább oktat.
Polónyi István úgy gondolja, hogy
mert elitegyetem az, ahová az elit tagjai mennek tanulni. Sajnos teljesítményértékelés nincs nagyon, vagy nyomokban létezik Magyarországon. A hallgatói értékelés pedig, olyan amilyen, gyerekcipőben jár. Nincs rotáció, nagyon heterogén a tanári állomány. Még mindig államszocialista ebből a szempontból a magyar rendszer. A szakkollégiumok az elitintézmények. Szociológai értelemben van elit, a legfelsőbb elit pedig külföldre járatja a gyerekeit. Ilyenkor az a kérdés, hogy melyik egyetemre mennek a felső középosztály gyerekei? Ezt követően felvetette, hogy van-e annak indoka, hogy valamelyik intézmény tízszer annyit kapjon, mint a másik. A Stanford vagy a Yale például háromszor akkora költségvetéssel rendelkezik, mint az egész magyar felsőoktatás.
El kell dönteni, hogy mi a cél: egy közép-európai elitegyetem létrehozása? Ehhez elég lenne ötször annyit adni egy kiválasztott magyar egyetemnek. Szerinte azt is látni kell, hogy mitől világszínvonalú egy egyetem. Ennek három tényezője van: először is sok pénze van, számít az oktatók publikációs teljesítménye és joga van arra, hogy kiválassza, milyen diákokat vesz fel soraiba. Ebből egyik sem teljesül Magyarországon. Úgy látja, ha például most 30-40 milliárd a Közgáz költségvetése, akkor a világszínvonalhoz 100 milliárd kellene.
Balogh Ákos Gergely erre a magyar labdarúgás példáját hozta fel:
Ezt a kommentárt a jelenlévők tapsviharral jutalmazták. Balogh szerint nem a világszínvonalat kell megcélozni, hanem a nyugati második vonalba tartozó egyetemek szintjét, velük kell versenyezni.
Fodor Éva szerint sokat segítene a helyzeten a „CEU elüldözésének a hiánya”. Szociológusként elgondolkodna azon, hogy az oktatásban jelenlévő egyenlőtlenségekkel mit lehet csinálni. Szerinte számos módon csökkenteni lehetne az egyenlőtlenségeket, például a középiskolákra is komoly összegeket kellene fordítani. Azt is elmondta, hogy ebből a szempontból a CEU igazi Kánaán.
Polónyi István szerint mindenütt a világon polarizált a felsőoktatás. Magyarországon pénzügyi okok miatt még a diákok 6 százalékának sem tudunk azonos szintű oktatást biztosítani. Itthon a szakkollégiumi rendszer az elit, ahol kevés bányászgyereket látott.
Az amerikai valóságból nézve a magyar rendszer még mindig erősen egalitárius – tette hozzá Balogh Ákos Gergely az egyenlőtlenségekre reagálva.
Fodor Éva végszava szerint „békén kéne hagyni az egyetemeket, hogy kormányozzák saját magukat”.
Az áprilisi országgyűlési választás után sincs megállás: sorra jönnek az időközi voksolások, amelyek megmutathatják, átrendeződtek-e az erőviszonyok. Lesz, ahol már eldőlt a meccs, máshol izgalmas csaták jöhetnek a közelgő időközi önkormányzati választásokon.
De akkor mit szolgál a politika?
A brit politikai szereplők élesen elutasították az amerikai álláspont esetleges változását.
Az uniós támogatásról szóló döntést hosszas viták, jogi kérdések és tagállami nézetkülönbségek előzték meg.
A kereszténység bevezetett egy korábban nem létező különbséget, miszerint a hatalom nem egyenlő az igazsággal.
Az utóbbi időben a portál tartalmaiban egyre erőteljesebben és látványosabban jelentek meg a Tisza Párt narratívái.
Heorhij Tihij szerint nem azt a kérdést kell feltenni, hogy mikor indul újra az olcsó orosz energia a vezetéken, hanem hogy „hogyan szabaduljunk meg az orosz olajtól Európában, amely fenyegeti a kontinens biztonságát”. Az ukránok is derékba törnék a magyar rezsicsökkentést, és a védett üzemanyagárakat.
Szép lassan a hívek számára is láthatóvá válik, hogy a királyuk meztelen.
Az életben maradáshoz nélkülözhetetlen infrastruktúrát egyelőre nagyrészt elkerülték a háborús felek a Közel-Keleten, de bármikor bekövetkezhet a tragédia.
