A Sziget – egy elsőszigetező mérlegén – Sziget-napló II.

Kilencvenes évek közepén született gyerekként éppen ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek a szülei babakocsival jártak a Szigetre, s aminek tagjai már tizenévesen hónapokig hajlandóak voltak gyűjtögetni, hogy egy-egy napijegyre fusson és eljussanak Budapest legnagyobb nyári bulijára.  

Mindennek dacára sikerült úgy eltöltenem életem első huszonhárom évét, hogy sosem voltam a mára legendássá vált fesztiválon, és habár sok hasonló helyen megfordultam már, mégis mondhatjuk: évtizedes kíváncsisággal érkeztem idén a helyszínre. Ez egy elsőszigetező mérlegvonása.

Mielőtt a pro-és kontra érvek sorakoztatásába kezdenék, a Sziget számomra eddig ismeretlen, teljesen új oldaláról írok – éppen ahogy én találkoztam vele. Első személyes élményeimnek ugyanis részét képezi az adventista egyház, a zsidó meeting point, a NaNe, a Transparency International, a Migráns Segítés Magyarország Egyesület, vagy éppen a Same-sex marriage sátra.

MTI Fotó: Mohai Balázs

A Szigetről az embernek budapesti lakosként akkor is van egy kialakult kép a fejében, ha sosem volt még a fesztiválon. Tudjuk, hogy tele van külföldiekkel, hatalmas a tömeg és minden nagyon drága. Emellett pedig azzal is tisztában vagyunk, hogy a legnagyobb külföldi előadók sorakoznak fel előttünk, lényegében a szomszédban van a Nagyszínpad, és akárhogy is vesszük, egy jobb napon egy húszasért akár három külföldi kedvencünket is láthatjuk.

Amiről azonban kevesebbet hall az ember, az a Sziget moralitása és ideológiája. Mert az alulöltözött tízen-huszonévesek kétségtelenül komoly lehetőségekkel – iránymutatásokkal – állnak szemben két buli között (esetenként alatt). Példaként említhetjük az idei Sziget szlogenjét; „Join the love revolution”, amiről a honlapon részletesebben így írnak: „Mindannyian mások vagyunk, máshonnan érkeztünk, más a vallásunk, a bőrünk színe, más nyelvet beszélünk, más az érdeklődési körünk, az ízlésünk, különböző dolgokat tartunk fontosnak, de amikor együtt vagyunk, rájövünk, hogy a különbözőség ereje nagy dolgokra képes”.

A szervezők a helyszínen is hűek maradtak a meghirdetett programhoz. Érkezés után az emberek nagy többsége találkozik a Civil Szigettel, avagy az Agorával, ahol a már fent felsorolt szervezeteken túl számos más csoportosulással találkozhatunk. Az egzotikusság – tömeg skálák mentén értékelve végül a Mighelp sátránál ültem le, ahol bárkinek lehetősége van idézetes képeslapokat színezni, egy ugandai hölgytől kosárfonási technikákat ellesni, vagy bejelölni egy térképen, hogy honnan származik/hol járt legmesszebb élete során.

„Ezzel azt szeretnénk megmutatni, valójában milyen kicsi a világ” – meséli Linda, a szervezet egyik külföldi munkatársa  a térkép előtt állva. A Mighelp nemrégen alapult, céljuk a magyarországi menekültek, bevándorlók segítése. Jelenleg főként önkéntesek segítségével nyújtanak szolgáltatásokat; például nyelvleckéket, számítógépes ismereteket oktató kurzusokat vagy gyermekmegőrzést.

Habár a délután egy jó részét ezen a Szigeten belüli NGO-szigeten töltöttem, az eseményre mégis inkább az esti koncertek vonzottak. A szombati fesztiválnap kétségtelen húzónevei, és a mostani pro-kontra lista legnagyobb pozitívumai a Bastille és a Mumford and Sons voltak. Egymás után lépett fel a nagyszínpadon a brit indie pop sztárcsapat és a szintén angol folk-rock együttes. Közös vonás, hogy mindkét zenekar hatalmas népszerűségnek örvend világszerte, és hazánkat is többedjére tisztelték meg látogatásukkal (a Mumford & Sons ráadásul idén egyedül a Szigeten lépett fel Európa-szerte).

A koncertekben egy rajongónak sem kellett csalódnia: mindkét zenekar hozott a régi slágereket és újabb dalokat is, hatalmas bulit szervezve a nagyszínpad köré. A fellépések minőségére technikai szempontból sem lehetett panasz: a hangosításon át az effektekig minden rendben volt – jól hallható, látványos műsort kapott a százszázalékos kihasználtságú Sziget.

A két zenekar közül a Bastille áll közelebb a szívemhez. Ezért kicsit csalódott is voltam a koncert után: minden törekvés és pozitívum ellenére szerintem a tavalyi, Balaton-parti koncertjük élvezhetőbb, közönség-közelibb volt.

MTI Fotó: Sóki Tamás

A folytatás azonban mindenért kárpótolt: a Mumford & Sons fellépése elfeledtette velem, hogy a tömeghez általában a nyomor szó társul, a nagyon hangos többnyire negatív jelző, vagy hogy a tombolás veszélyes lehet. Mumfordék a közönséggel is nagyjából minden hétköznapi nyűgöt elfeledtettek. Előttem egy brit fiú vett a nyakába egy német lányt (majd fordítva!), míg mellettem egy frissen megismerkedett ír srác és mediterrán hölgy kapaszkodott össze, hogy torkuk szakadtából ordítsák kedvenc számaikat.  

Ezen a tömegen jó volt végignézni. Augusztus 11-e, éjjel fél 11, Budapest. Felfoghatatlanul nagy közönség, tele emberekkel, akik a világ különböző pontjairól jöttek ide, a magyar fővárosba, a Duna közepére, mert a bulizás, a zene és a túltolt koncertek segítségével kapcsolódni tudnak egymáshoz, kapnak valamit – mert a Szigeten kérdés nélkül kapsz egy ingert, amit fel kell dolgoznod.

Egy dologból ugyanis biztosan nincs hiány: az intenzitásból. Minden nagyon drága, a zene iszonyatosan hangos, a tömeg hatalmas. Azt, hogy a fesztivál maga hozza-e az elvárt szintet, felér-e régi-új híréhez, vagy egyáltalán látogatásra érdemes-e még, mindenki döntse el maga. Elsőszigetezőként én maradok a szuperlatívuszoknál – a lista mindkét oldalán.