Az elveszett mandátum nyomában

„Jogértelmezés és jogalkotás között természetesen óriási különbség van: ugyanis a választások révén arra felhatalmazást szerzett jogalkotó szerv rendelkezik arra vonatkozóan legitimitással, hogy a társadalom viszonyait és az egyéni élethelyzeteket meghatározó, mindenkire vonatkozó, kötelező magatartási szabályokat alkosson. E szabályok többségükben természetesen jellegükből kifolyóan átfogóak, általánosak – bizonyos értelemben „elvontak” –, melyek gyakorlati alkalmazása és értelmezése, azaz konkrét élethelyzetekre, jogviták eldöntésére történő applikálása az alkotmány, a jogalkotó célja és a józan ész követelményeinek figyelembevételével természetesen a bíróságok feladata. Ezen keresztül jogot azonban a bíróság nem alkothat, tehát konkrét, új normatív előírást nem állapíthat meg, hiszen erre alkotmányos felhatalmazással nem rendelkezik, ilyetén cselekménye sértené – és sérti is – a hatalmi ágak elválasztásának rendjét.

A Kúria szóban forgó döntésével azonban épp ezt tette: a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény 289.§ (3) és (4) bekezdéseiben foglalt és zárt módon felsorolt 9, azaz kilenc érvénytelenségi ok mellé kreált egy újat – saját felfogása szerint úgy, hogy az egyik, rögzített érvénytelenségi okba (»a válaszboríték nincs lezárva«) beleértett egy újat: azt, ha a levélszavazat nem a hivatalos válaszborítékban érkezett, tekintet nélkül arra, hogy az lezárt volt-e vagy sem. Lehet mondani, hogy a törvényi szabályozás rossz, hiányos vagy hogy rendeleti szinten további konkretizálást igényelne. Egyet nem lehet: hogy az ilyen helyzeteket a bíró önkényes, a jogalkotó céljával egyértelműen szembemenő, tartalmilag jogalkotást jelentő, formailag jogértelmezésnek tűnő döntéssel feloldja.

Az Alkotmánybíróság az ügyben ezért is erősítette meg korábbi gyakorlatát, miszerint »az a bírói ítélet, amely alapos ok nélkül hagyja figyelmen kívül a hatályos jogot, önkényes, fogalmilag nem lehet tisztességes, és nem fér össze a jogállamiság alapelvével«. Mindennek – az AB korábbi gyakorlata alapján is – a fundamentuma, hogy »a bírói döntés előtt (...) korlát áll. Ez pedig nem más, mint az a töretlen jogértelmezési axióma, amely a bírói döntést a törvény alá rendeli. (...) A bírói hatalom tehát alapvetően és közvetlenül nem veheti át a jogalkotás funkcióját egyik – a hatalommegosztás rendjében erre feljogosított – szervtől sem. A jogértelmezésre – akár az adott jogvitához kötődően (....) csak a jogi szabályozás keretei között kerülhet sor. A bírói hatalom tehát alapvetően és közvetlenül nem veheti át a jogalkotás funkcióját egyik – a hatalommegosztás rendjében erre feljogosított – szervtől sem«.

Ha mégis átvenné – vagy átveszi, ahogy esetünkben is történt –, az a bírói állam kialakulásához, a politikai bíráskodás kialakulásához vezetne (és ahogy látjuk, vezet is), ahol a választott tisztségviselők helyett a nem választott vagy legfeljebb csak sokszorosan áttett (kooptált) legitimációval rendelkező bírák alkotnák a jogot. Ezt nevezik végső soron »jurisztokráciának«, a bírák uralmának, ahol a bíróságok által kezelt jogi normák egyre inkább csak absztrakt jogelvekké válnak, tág értelmezési lehetőséget biztosítva számukra, melynek során – ahogy a mellékelt példa is mutatja – a törvényektől elszakadó és bíró „objektivitásán” múló értelmezés kerül domináns helyzetbe. És ezt tétlenül figyelni: több mint bűn. Hiba.”